Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

Petőfi 51 tossággal fejti ki előttünk ihletének dynamikus jellemét, még pedig olyan költeményben, melyben hat külömböző hangulatnem árjain ragad bennünket végig, hogy ily módon mintegy oktatva szemléltesse velünk, mi is az a dynamikus ihlet. És e föladatot oly könnyedséggel, annyi eleven hangulatcsapongással oldja meg, hogy észre sem veszszük a költeménynek oktató jellegét. De éppen ezért azt a nevezetes okulást meríthetjük ebből a jellemzetes költeményből, hogy az igazi költő, mily nagyon el tudja velünk feledtetni azt a rendkiviili öntudatosságot, melylyel ő müveit megalkotja. Együgyű aesthetikusok, korlátolt értelmű nyárspolgárok azt hiszik és hirdetik, hogy a költői ihlet nem egyéb, mint valamelyes botor, öntudatlan állapot, mely benső szellemi világosság nélkül termeli a szép műveket. Holott a művészi ihlet mindig két componensből áll: az öntudatlan sötétségben munkáló termő erők fölzajlásából, és egy átható napfényes világosságból, melyet a teljes öntudatossággal működő eszmélet vetit az öntudatlan sötétségből feltörő kedélymozgalmakra. Minél tudattalanabb mélyekből szakad föl a költői láz és minél élesebb világosságot vetit reá a gondolkozó öntudat, annál nagyszerűbb a művészi alkotás, amely létre jő. És a két tényezőnek bármelyike is szenvedjen csorbát, mindjárt megsínyli azt az ilyen suta ihletből eredő költemény. Éppen Petőfi költészete nagyon alkalmas annak az aesthetikai alapigazságnak megvilágítására, hogy a költői 4*