Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

28 Petöfi-Könyvtár az irigy sors 1844-ben ragadta volna el tőlünk Petőfit, akkor nevét már ismerné a művelt közönség, úgy mint egy korán elhunyt értékesebb kedves poétáét, aki főműve gyanánt azt a bájos tündérmesét, a János vitézt, hagyta reánk. A tudományos kritika pedig azt állapítaná meg róla, hogy irodalomtörténeti főérdeme voltaképen nem is abban rejlett, amit maga irt, hanem hogy János vitézével termékenyítő hatást gyakorolt forradalom utáni költészetünkre, főképen pedig a forradalom utáni „Népies iskola" két nagy képviselőjére: Tompára és Aranyra. A diákok valószínűleg csak Tompa és főképen Arany költészetének méltánylása közben ismerkednének meg Petőfi nevével, mint a János vitéz szerzőjéével, aki népies irányba terelte forradalom utáni költészetünket. Az bizonyos, hogy ha 1844-ben veszítettük volna el Petőfit, akkor ő róla valóban inkább csak mint népies költőről lehetne szó és legalább is nem dicsőithetnők benne a művészi individualismus nagy úttörőjét, aki az egyéniség sarkalatos művészi jogait vivja ki irodalmunkban. Mert 1844-ig Petőfi költészetében az uj, a tüneményes egyéniségnek még csak Ígérete lappang: de ez Ígéretnek beváltása még csak a következő négy évben (1845—49) teljesedhetett. Fontos ezt így látnunk, mert különben lényének legcsodálatosabb vonását: a világirodalomban páratlanul álló rohamos, förgetegszerű kibontakozását szem elől tévesztjük. Már húsz év előtt (1889-ben) irott kis dolgoza-