Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

166 Petőfi-Könyvtár Jött az ifjú hajnal, az ékes levente, Ragyogó szép csillag a kócsagtoll fején, S vállán ujdonat-uj piros bársony mente; így jött elé fényes diadalszekerén . . . Megölte az éjet, fejét vette: vére Fölfecscsent egész a fellegek szélére. A köd pedig, az éj csüggeteg tábora, Mert fő nélkül maradt, futni kezde gyáván, S oszladozott számos apró csoportokra. És elbujt a völgyek legtitkosabb táján, Ott végső kétségbeesés szállá rája, S fölakasztá magát fenyőfák ágára. (Szécsi Mária.) Ahogy itt a köd oszlását személyesítően leírja: lehet-e azt még szebben és több drámai elevenséggel elénk állítani ? De akárhol lapozzuk föl költeményeit, mindenütt a természeti jelenségek olyan megszemélyesítésével találkozunk, melyeknek hol gyöngédsége, hol humora, hol bizarr leleménye ejt bennünket ámulatba. A hajnalt vidám kertészleánynak mondja, mely rózsákat szór a ház kis ablakára; a holdat szép fonóleánynak, melv olyan kísérteties szálakat ereszt éjenkint ezüst guzsalyán, mikéntha fonna szemfödelet magának; mindenik bokrot páholynak mondja, amelyben ülnek ifjú ibolyák, mint figyelmes hölgyek, hallgatván a primadonna (a fülmile) dalára stb. stb. Genre képeiben a tárgyak megelevenednek, személyekké válnak, úgy, hogy ezzel a legmélyebb humoros hatásokat éri el: Van a nagy alföldön csárda sok. Azok közt, akiket én tudok Legkülönösebb a Betekints, — Ennek széles földön párja nincs.