Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

Petőfi 139 nyeinek dúsgazdag tárházába és megfesti azt, amit az életrajzírók soha elénk nem tárhatnak. Ámde Petőfiben bizonyos irtózat élt fiatalkori kalandjai­nak, illetve tévelygéseinek megrajzolásától, mert ezekben a főszerepet a lelkifurdalás motívuma játszotta. Nélkülözése, szenvedése, betegsége, nyo­mora, el hagyottsága, sok mindennemű megalázta­tása mind, mind csak csekélység ahhoz a lelki kínhoz képest, mikor legsúlyosabb óráiban be kellett magának vallania, hogy eszményi törekvé­sénél fogva mégis csak meggondolatlanul a leg­mélyebb sebet ejtette szülei lelkén. Ha Petőfi ezt a motívumot ragadja meg, ha saját hirtelenkedő temperamentumának végzetességét tárta volna elénk: akkor alkothatta volna igazán meg az ő főművét. Minden költői egyéniség ott éri el fej­lettségének csúcsát, ott nő tragikai magaslatig, ahol legkegyetlenebb kézzel szive legnagyobb gyengéjét ragadja meg, mert éppen csak a legmélyebb önismeret és legforróbb igazságszere­tet erejével dicsőitheti meg igazán a maga egész valóját. Petőfi adósunk maradt azzal, hogy saját egyéni lelkületének legmélyére szálljon le, pedig kétségtelen, hogy erre igenis hivatást érzett magá­ban, hiszen már 1845-ben mondja képzeletéről: Mint búvár, sülyed a Mélységek mélyére, A legmélyebb tenger: A sziv fenekére. (Képzetem.)

Next

/
Thumbnails
Contents