Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

Petőfi 137 keretébe és mással mint korfestő jelentőséggel nem birnak, de mint ilyen korszínező mozzanatok a történetbúvárra nézve értékesek lehetnek. Az aestheticus ezeket csak könnyedén érinti, mert a fősúlyt arra kell helyeznie, hogy Petőfi egyéniségében az eredeti vonásokat élezze ki, melyek őt a világirodalom nagy lírikusai közé emelik. Az imént idézett szőlőszem-hasonlat mutatja, hogy Petőfi világfölfogása nem olyan zavaros, milyennek azt „Az apostol"-nak kuszált meséje föltüntethetné. Az a hasonlat mutatja, hogy Petőfi olyan fölfogást alkotott magának az emberi nem történeti evolutiojáról, amelyet még az úgynevezett „conservativ" gondolkozók is bátran a magukénak vallhatnak. Ki szemléltette még oly szépen a sociális fejlődés szörnyű lassúságát, mint éppen a türelmetlen Petőfi az ő szőlőszem-hasonlatában ? És mily gyönyörű, mily modern szellemű látomány az, mely a földet egy végtelenül lassan érlelődő gyümölcs képében fogja föl, olyan gyümölcs képében, melynek érlelődési folyamatában az emberi szellem játszsza a világító és melegítő nap szerepét. Hogy ez a kép, mely Petőfi sociális hitvallását tartalmazza, a legélesebb ellentétben áll az egész költemény lázongó, embert és istent káromló kétségbeesésével : az annyira szembetűnő, hogy bővebb magyarázatra nem szorul. De a költőnek ki kellett magából írnia ezt a kétségbeesését önmaga, családja, nemzete s az egész emberiség fölött, hogy sebzett lelke valamennyire meggyógyulhasson.