Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

Petőfi 133 népszerűségének árthatott, sőt közellenszenvet támaszthatott személye és politikai szereplése ellen. Egyszerre csak arra ébredt, hogy rendkívüli népszerűségének tőkéje hirtelen elpárolgott, ami magában véve nem lett volna baj, ha káros visszahatást nem gyakorolt volna költészetére; Petőfi ugyanis nem tartozott ama költői egyéniségek közé, akiknek eleme az elszigeteltség, a komor magány ; ő nem merit újnemü, magasabb ihletet abból, hogy ő magánosan áll, hogy őt a világ meg nem érti. Szóval ő nem a világbánat és világdacz költője; ő nem Byron s nem Shelley. Sőt ellenkezőleg, ha létezett valaha a világon költő, akinek életeleme, levegője a népszerűség, akkor az bizonyára Petőfi volt. Láttuk, hogy mily végtelen sóvárgás tölti el, amig nem találja meg élete párját; nos hasonló végtelen sóvárgás él benne a közszeretet iránt. Petőfit s a népszerűséget az istenek is egymás számára alkották, úgy hogy visszásabb állapot nem képzelhető annál, mint mikor Petőfi és a népszerűség egymásnak hátat fordítanak. Pedig a népszerűtlenségből eredő visszás, disharmonikus hangulatban irta meg egyik legjellemzőbb főművét „Az apostol"-t, mely teljes ellentéte a „János vitéz"-nek. Amilyen tündéries derű ömlik el ez utóbbin, olyan ideges tépett és zaklatott hangulat uralkodik „Az apostol"-ban. De bárha szerencsétlen ihletnek szüleménye ez a költemény, mégis magán viseli a nagyság bélyegét, mert minden sorával sejteti, hogy mit alkothatott volna ez