Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

Petőfi 105 Kukoricza Jancsi nem egyedül, hanem a huszárok seregében vívja legfőbb csatáit, ellenben János vitéz az ő csodás kalandjaiban már egészen magányossá válik, vagyis csak most lesz igazi egyéniséggé, aki maga szerzi meg az „óriások" fölötti fensőbbségét, vagyis maga szervezi a föladatainak megoldásához szükséges óriási energiákat. Nincsen oly részlete ennek a második szakasznak, mely igen finoman eltakart jelképes értelme által nem ragadná meg a figyelmes olvasót. Ámde én nem szeretek ilyen allegóriák magyarázatába bocsájtkozni, mert a költemény sejtelmes szépségeihez hozzányúlni nem akarok. Elég lesz tehát, ha arra a pontra utalok, ahol az allegória már maga megszólal. Mikor János vitéz úrrá lett a kősziklákat faló óriások birodalmában, vitézlő útján egy fölöttébb érdekes tartományba, a Sötétség országába kerül, ahol országos gyűlésre sereglett boszorkányok mérhetetlen hadával kell megbirkóznia. Nosza hát sípja szavára előteremnek az ő engedelmes óriásai és ugyancsak derekas munkát végeznek a sötétség tartományában : Az óriások sem pihentek az alatt, Mindenikük egy-egy boszorkányt megragadt, S úgy vágta a földhöz dühös haragjába', Hogy széjjellapultak lepénynek módjára. Legnevezetesebb a dologban az volt, Hogy valahányszor egy-egy boszorkány megholt, Mindannyiszor oszlott az égnek homálya, S derült lassankint a sötétség országa. (János vitéz, XXI.)