Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

Az első tövis

60 Petöfi-Könyvtár Törődik is ő a külsővel; az a fő, ami fejében és szivében van. Pajtásul fogadja a komoly, hozzávaló Orlayt, mig Salkovics Károlyt csak félvállról veszi, czéljairól, terveiről mély hallgatásba burkolózik előtte. Hanem tréfálni nagyon szeret vele. Kiáll az udvar közepére, amikor a diák a kertben jár s torkaszakadtából kiáltozza: — Ráró, Ráró! Erre aztán az agárkutya azt hivén, hogy őt hívogatják, öles szökésekkel rohan be az utczáról, mig a kertből Károly diák rohan fel ugyanakkor, mert hát a két név hangzása veszekedettül hasonló. Az ifjú harsogó hahotában tör ki s a sikerült tréfa fölött lábával harangozva, kaczagástól könnyes szemmel kiáltja: — No, ha druszák vagytok, hát csókoljátok meg egymást. Azzal aztán nagyot penderít a ráugráló négylábú czinegén, amely egyenesen Károly nyakába omlik. De nincs mindig ilyen zabolátlan jókedve. Ha besuhan a vendégszobába s elkezdi a szép, magyar hallgató nótákat zongorázni, teleszökken a szeme harmattal, mert szülei jutnak az eszébe, akik küzködnek a gonddal, s talán sírnak is, mikor senki se látja. Most is a zongora mellett ül, s egy édes, bús, régi magyar nóta utolsó akkordját veri ki az ujja. Orlay benyit a szobába s látva a gondolatokba mélyedt ifjút, mosolyogva kérdi: — Mit busulsz, Sándor? Az ifjú felriad, mint a nevén szólított alvajáró, felugrik, haját hátrasimítja s zavarodottan mondja: — Eszembe sincs, hogy busuljak.