Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

A költő halála

242 Petőfi-Könyvtár De alig ért harmincz lépésnyire, két muszka lovas utána ugratott. Petőfi megállt, szembefordult velük, mire az egyik lovas két kardcsapást mért fejére. A második vágásra Petőfi leesett, s még akkor is vágtak rá egyet. Ez a csatatértől egy ágyúlövésnyire lehetett. Ezzel szemben Haller József gróf, aki harmincz évig kutatta Petőfi rejtélyes halálát, azt irja, hogy Zeyk Domokos volt az, aki a költőt kengyelébe emelte s a kukoriczásba vitte. Utóbb a hidon látták, ahol kozákok rohantak rá s egyik pikájával mellbe döfte, mire a költő a Küküllő vizébe zuhant. Itt kábultságából magához tért, kivánszorgott a partmenti füzesbe s egy téglarakás mellett feküdt reggelig. Innen Csonta Juon fehéregyházi lakos szekerén Héjjasfalva felé vitette magát. Ékkor temették a halottakat, s egy muszka közlegény leránczigálta Petőfit a szekérről s a közös sirba dobatta. Vámos György, ki a halottas szekeret kisérte, kezeit tördelve kiáltotta: — Jaj Istenem, élőket is eltemetnek ? ! Egy-két óra múlva aztán Báder János segesvári szász polgár oltatlan meszet hintett a költőre hányt halottakra, s behantolták a sirt. Beszélték azt is, hogy a szász polgármester emettette el élve a megsebesült költőt s az ötvenes években dicsekedve emlegette szörnyű tettét. Szerinte, midőn Petőfit megragadták, hogy a sirba dobják, a keltő eltorzult arczczal igy kiáltott: — Uram, tiltakozom e barbárság ellen, én Petőfi vagyok 1 — Csak dobjátok be! — parancsolt rá az emberekre a lelketlen hiéna. Meghalni tehát senki sem látta a világszabadság legnagyobb dalnokát.