Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)
A mennyország küszöbén
192 Petőfi-Könyvtár — Tartom a hátamat, — mosolygott Petőfi. — Micsoda költeményt irt ön „Nagykárolyban" czimen. — A tiszta és szomorú igazságot irtam meg, de honnan tudja, hiszen még meg se jelent. — Nekem mégis elmondta valaki a tartalmát. — Te voltál az áruló, Náczi ? — Igen, elmondtam Mariska nagysádnak, hogy kíméletlenül végigvágtál verseddel a nagykárolyi pecsovicsokon. — Ön, amint látom, nem az az ember, aki megijed az árnyékától, — mondta Mariska. — Én a félelmet egyáltalán nem ismerem, mert tudom, hogy a sors kijelölte számomra azt az ismeretlen véget, amelyet kerülni úgyis hasztalan. — Én pedig azt tartom, — szólalt meg Júlia,— hogy sorsunkat akaratunkkal lehet kormányozni. - Nem egészen, — felelte Petőfi. — Az akarattal csak elősegíthetjük, vagy siettethetjük boldogulásunkat, de ha az van megírva számomra, hogy boldogtalan leszek, akaratommal hiába küzdök ellene. — Nem osztom véleményed, — szólt a vitába Riskó, — mert te meg akarod czáfolni a közmondást, hogy minden ember a maga szerencséjének kovácsa. — Én nem czáfolom meg, pajtás, csak azt állítom, hogy a szerencsét akaratunkkal kierőszakolni nem lehet. Már pedig hidd el, hogy én tapasztalásból beszélek. — Az bizonyos, — mondta Júlia, hogy ha pusztán tőlünk függne boldogságunk, nem volna egyetlen boldogtalan ember sem a világon. — Igazad van, — erősítette Térey Mariska. — Petőfi úr véleményét részben magam is osztom,