Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

Csapó Etelka

173 Petőfi-Könyvtár halvány gyermekével, a sápadt arczú szenvedéssel hozzá gyakorta kijövend, aztán szinte hallani lehet fojtott zokogását, amint folytatja: Nem fog zajt ütni érkezésem, Sirhalmod mellé halkan lépek, Csak csókomat teszem fejfádra, Azt is lemossa könnyem árja És akkor ismét hazatérek. Szivét Szibériává tette a veszteség s fáj neki, hogy amikor a lelke puszta, kietlen jégmező, akkor a természet mintegy gúnyolódik vele s zord hóviharok helyett enyhe napok járnak. Azt szeretné, ha meg lenne a sivár összhang szive és a természet között. Hadd borítaná hó a Gellért-hegyet, jég a Duna tükrét. Aztán egy végtelenül bájos és gyöngéd fordulattal hirtelen eldobja magától zordon vágyát: Oh, de hátha a meleg verőfény A természetnek nem gúnyja ? Nem! Sőt részvéte: csak azért nincsen tél, Hogy ne fázzék ott kinn kedvesem. Éjszakákon át fent virraszt s nézi szobájából a sápadt képű holdat, amely ha rápillant, azt vélheti, hogy tükörben látja önmagát. Meghalt benne a vidámság, hideg és szótalan lett, mint ahonnan ez a hidegség jön: a temető. Harmincznégy költeményében siratja Etelkát. Sok jelent meg közülök a Pesti Divatlapban s oly feltűnést keltettek, hogy a költő szive fájdalmának eme ragyogó könnycseppjeit „Czipruslombok" czimen külön füzetben is kiadta. E költeménysorozaton a halálra sebzett boldogság hulló vércseppjei folynak szét. Kortársait szintén meglepte Petőfi szivének ez a mélysége, érzelmeinek sokoldalúsága, gondolatainak gaz-