Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)
Gyalog a hóviharban
16 Petöfi-Könyvtár Az országutat egészen befútta a hó, a csonttá fagyott rögök ropogtak a lábai alatt, s a mezők végtelen fehérségén, nagy szétfolyó téntafoltokként libegtek a károgó varjak. Az ifjú oly gyorsan haladt, ahogy csak lábai birták. Kalapját mélyen szemére húzta, ugy, hogy csak az orra hegye látszott ki belőle, amelyet már pipacsvörösre sulykolt a metsző szél. Órákig gyalogolt már, lábai a hidegtől zsibbadni kezdtek s még egy jótét lélekkel sem találkozott. Néha akkora hófuvatag gördült feléje, hogy csücske is térdig betemette. Ilyenkor még dermedt kezére is szükség volt, hogy kiáshassa magát. Botjára, amelyet hóna alatt szorongatott, vastag hócsipkéket tűzött az egyre tomboló szél, s kalapjának legyűrt karimáján jégcsapok fityegtek. Ónos szürkeség feküdt az égbolton, a hamuszinü hófelhők egyre ott kóvályogtak a feje fölött, mint a kiterjesztett szárnyakkal keringő saskeselyük. Az ölnyi magasságra betemetett árkok felett néhány csupasz fa zörgette hópihés ágait s a hegyükkel kiálló kórók szárai csilingeltek, mint a gyóntató pap előtt a ministráns gyerek. Petrovics, aki önmagánál is jobban szerette a természetet, most csak alaktalan sivár pusztaságnak látta, mely hű tükre az ő fájdalomba temetett lelkének. Már alig érezte a lábait, kifeslett csizmáján becsúszott a hó s kénye-kedve szerint füttyentgetett a szél. Keresztúthoz ért, ahol vén kőkereszt állott belepve hóval s jéggé fagyott zúzmarával. Fakó szélei letöredezve, kerítése derékig hóban. Megállott előtte, gémberedett ujjaiba fujt, nyakát kihúzta a zörgő kabátgallérból s mélyen elgondolkodva nézett a töviskoszorús megváltó fejére, mely mintha csak búsan sóhajtotta volna:
