Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

Csapó Etelka

164 Petőfi-Könyvtár ég. A lángban teremtő erő van, tán uj lélek száll bele. A költő most kinézett ablakán, az átellenben levő rézsútos háztető havára, mely vastagon és gyüretlenül feküdt rajta, mint egy patyolat-fehér dunna. így fogja őt is betakarni a hó a temetőben. De nem sokáig lesz ott, elolvad szemének forró patakjától. Az ablakon, melynek jégvirágos üvegéhez szorította izzó homlokát, bezörgetett a sivító téli szél. így hördült fel ő is utoljára, hogy örök némaság szálljon ajkára. És merev tekintete előtt megjelent a fehér arczú halott, alabástrom keblén szétbomlott hajának selymes aranyával végig betakarva. A gyönyörű homlok most is ragyogott. Ajka most is piros volt, csak felső szélén látszott egy vékonyka sáv, mint a rózsa hervadó szirmain. Le akart előtte borulni, hogy megcsókolja lehanyatlott márványfehér kezét, de az, mintha tiltóan emelkedett volna föl; azután az egész látomány köddé foszlott előtte. Vagy talán a köd alakjából szőtte a forró agy képzelme a halott Etelka képmását? Oly üresnek, kietlennek találta az egész világot, mintha egy nagy megázott sír volna, amelybe a nap is belehullott volna. A gyászból, mely feketével vonta be a lelkét, egy költeményre valót se tudott kimetszeni. A bús és fájdalmas érzések sohase öntötték el ily nagy hullámokban szivét, mint mostan, de nem is érezte úgy soha, mint most, hogy a nagy fájdalom is olyan néma, mint a nagy öröm. Délután megint elment a halottas házba. Akkor hozták a fehér érczkoporsót, a fejfát, a szemfedőt, a csipkés halotti párnát.