Farkas Emőd: Petőfi könyvtár 11. Petőfi élete (1909)

A halál küszöbén

Petőfi élete 131 kelt már, csak éppen lelkének lelkét, a drága hazát nem. És amint ez a víg baráti körben, hol összeütött poharak zenéje mellett, mámorosan éltették a hazát, a szabadságot, villámlobbanásként átczikázott lelkén, rögtön megfogant szivében az eszme, melyből másnap már kipattant egy fenséges, örökéletű költemény: a „Honfi-dal". A legközelebbi összejövetelnél már ezt szavalta el s a deákok össze-vissza csókolták érte. Özv. Fogasné asszony, amennyire nagy szegénységétől tellett, hűségesen viselte gondját s hébehóba egy kis meleg étellel is megkínálta. Hálásan is emlékezett reá s 1847-ben, amikor már az egész ország kedvencz költője volt, ezt irta Utileveleiben Kerényihez: „Az 1843/44-iki telet e kövér városban (Debreczenben) húztam ki, éhezve, fázva, betegen egy szegény, de jó öreg asszonynál; az Isten áldja meg. Ha ő gondomat nem viselte volna, most e levelet a másvilágról irnám hozzád. Olyan elhagyatott kis vándorszinészfiú voltam, kire se Isten, se ember nem nézett, nem ügyelt." Pipáján kivül azonban még más is melegítette a költőt Debreczenben. Mihelyt lábra állott, tüstént eljárogatott a színházba és sokat forgolódott a színészek között. Az egyik fiatal művésznő nagyon megtetszett neki s ha szivét nem is borította lángba, mégis melegen érdeklődött iránta s a fiatal leánykának tüzes pillantása több szép dalának volt a gyujtószikrája. Talán ez is volt az oka, hogy az ifjú olyan viszontagságok között se kívánkozott el Debreczenből. Maga is bevallja: „Nem megyek én innen sehova" kezdetű versében, hogy akkor se menne el Debreczenből, ha sorsa a mostaninál is mostohább lenne, mert: 10*