Barabás Ábel: Petőfi könyvtár 10. Meltzl Hugó Petőfi-tanulmányai (1909)

Petőfi jelszava

•60 Petőfi-Könyvtár felől a magyar lyrai óriás részéről, olyan élesek, mintha csak nyárról és télről volna szó egy nap. De hogy ha Goethe vallomása csakugyan a lyrai objectivitás netovábbja, akkor másfelől a Petőfi hat sora a lyrai subjectivitásé. És ez anynyit tesz, hogy a leglyrikusabb lyra. Más szóval, hogy Petőfié a lyrai babér: a „lyra Shaksperjeé !" Mi is a legnélkülőzhetlenebb kelléke a jó lyrának ? . . . Tömörség a nyelvben, mely minél kevesebb szóval minél többet mondjon; egyéniség a tartalomban, mely soha sem látott vagy hallott eredetiségével, mégis csak mindnyájunknak, még a legközönségesebb gyári emberportékának is, legforróbb vágyait és érzületeit fejezze ki ; dallamosság a belidomban, mely még a legvastagabb idegeket is melodikus rezgésbe hozza. Mindezt tegye pedig az „Én" legszűkebb „szűk keretében". Nos, Petőfi hat sora, amint voltaképpen már az eddigi czikkekből is kitűnt, mindezeknek a legszorosabb követelményeknek fényesen tesz eleget. Erre egyike a nálunk, fájdalom, még nem éppen mint fehér, sőt inkább mint fekete holló szereplő antipetőfianuskodó intellectus vulgáris képviselőinek eléállhatna azzal a hármas czáfolattal, hogy: 1°, mi a tömöttséget illeti, van akárhány remek eroticus epigramm, vagy akár „villanyka", mely nem bővelkedik hat sorral, hanem beéri kettővel > sőt egygyel is; ami 2°, a soha se látott egyéniséget illeti, a történelem ismer sokkal tragikusabb