Bihari Mór: Petőfi könyvtár 8. Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései (1909)

A huszár boszúja (1850.)

36 Petőfi-Könyvtár arczát, véres kebelét s gyöngéden, mint anya gyermekének, fogá be szépen, csendesen, kimerevülni kezdő szempilláit, fölvevé a földről kis kendőcskéjét s avval betakará meztelen vállait és mellét. Ezt elvégezvén, leült melléje s egyetlen hang nélkül, mozdulatlanul ült ott, míg a háziak s néhányan pajtásai közöl, kik őt látni akarák, hozzája beléptek. Amint ezek az elkövetett iszonyú tettet észrevevék, mindjárt körülvevék őt s ő nyugodtan kelt föl, így szólván hozzájok: — Én tettem. Nem tagadom el, ne is féljetek, nem akarok elszökni. Temetessétek el szegényt tisztességesen, minden vagyonomat költsétek reá. Még egyszer végig csókolgatá Erzsije hült tetemét, ki egy hang, egy sóhaj nélkül halt meg, előbb a rémülettől, még mielőtt szivébe merült volna a kés. Békén követé társait kifelé. Az ajtóban találkozott Bandival, ki díszöltönyében, de arczán az ijedtség sápadtságával rohant be az istállóba, meghallván a künállóktól az iszonyú tettet. Rá sem tekintett Jancsira, de ez még hallhatá, midőn az ben egy irtóztató kiáltással a szalmára veté magát. Amint elgondolá Jancsi, mit kell vetélytársának most szenvednie, még nyugodtabb lőn, lassankint kezdett szivéből amaz iránti gyűlölete is oszolni. — Az igaz, — gondolá Jancsi magában, — hamar meg fog vigasztalódni, de most legalább szenved és könnyei keserűek és sóhajtásai kínosak, miként enyéim. Mert Erzsit még szerette, még nem unta meg, mint Borcsát, meg a többit, hát szen-