Bihari Mór: Petőfi könyvtár 8. Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései (1909)
A fenyő és a vadrózsa
134 Petőfi-Könyvtár hólepelbe burkolva a tél fagya ellen. Tavaszszal életre ébresztve a nap legelső sugarai által, melyek kicsiráztaták a szunnyadó magot és kihajtják az éledő csirát a földből. Nyáron virulva, illatozva, midőn virág virágra borul, fűszál fűszálhoz hajol, s a falevelek remegve simulnak egymáshoz és a szellő suttogása csuppa életről, boldogságról beszél. Öszszel pedig lassan-lassan hervadozva pihenni készültek, hogy a téli álom nyugalmát élvezzék. Évről évre, évszakról évszakra igy ment ez mindig háboritlanul, zavartalan folyamatban. De ott fenn a sziklán más volt ám az élet; ott sem virág nem virult, sem madár nem dalolt, sem szellő nem enyelgett. Osi földrázkódások csodás szüleménye volt e kőszirt. Mintha benne a természet minden ridegségét, terméketlenségét egy tömeggé öszpontositotta volna, hogy körülötte annál dúsabban, annál életerősebben tenyészthessen mindent. Hegyes, kiálló élei, sima, egymásra halmozott kőlapjai, növénytelen, kopár bordái, kizárni látszanak a termékenységnek minden lehetőségét. És mégis, legmagasabb csúcsán, hozzáférhetlen magasságban, állt egy óriási fenyőfa, oly nagy, oly erőteljes, oly terjedelmes, hogy párját az egész rengeteg erdőben hiába kereste volna az ember; pedig tudjátok-e, hogy az mérföldekről mérföldekre terjedt és szebbnél szebb százados tölgyekkel és cserfákkal volt tele. Meglátszott rajta, hogy ez az erdő királya, a rengeteg dísze, a növényzet koronája. S körülette sehol egyetlen bokor,
