Bihari Mór: Petőfi könyvtár 8. Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései (1909)

A pásztorleány és a királyfi (1868.)

122 Petőfi-Könyvtár ves napok következtek mind ő rá, mind környezetére. Senki sem birta kiállani mellette, mindenki belefáradt, kimerült a sikertelen iparkodásban: őt földeríteni, vigasztalni, levertségét enyhíteni. Még vezetni sem tudták őt kedve szerint. Senkinek az érintését nem találta elég gyöngédnek, elég finomnak, hogy magát vezetni hagyta volna általa. Csakhamar ellökte magától az őt gyámolítani akaró kezeket s napokig, hetekig ült mozdulatlanul, mindenkit eltiltván még közeléből is. Az egész országban kihirdették, jutalmat tűztek ki, ha valaki ápolóul ajánlkoznék a királyfi mellé s őt megtűrné s általa vezetni engedné magát. Képzelhetni mennyien vállalkoztak. A nők hetekig tejben áztatták kezeiket, hogy tapintásuk elég finom legyen s a szülék minden más tudomány helyett vakvezetni taniták gyermekeiket, azon remény fejében, hogy ezáltal az udvar legmagasabb polczaira jutathatják azokat. De minden hiába volt; mindenki megszégyenülve és csodálkozva volt kénytelen a királyfi mellől távozni. Utoljára bizony már senki sem találkozott, kinek kedve lett volna annyi kudarcz után vállalkozni. Magára hagyva ült, némán, panasz nélkül s lelkére is vak sötétség szállott, miként szemeire. De már alig-alig emiitette valaki e dolgot, mire a hir a szegény pásztorleánykához is eljutott. Akkor is épen ott ült a susogó patak mellett báránykái között, akkor is azokra a fekete szemekre gondolva, melyekről gondolkozni azóta nem szűnt meg soha. A szörnyű hir hallatára összecsapá