Dr. Ferenczi Zoltán: Petőfi könyvtár 6. Szabadság, szerelem (1909)
Petőfi és a szabadság eszméje
Petőfi és a szabadság eszméje 47 Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg, Ily szentül! . . . s én elkészítem Saját kezemmel azon keresztfát, Amelyre fölfeszíttetem. És kell-e itt aztán még kérdezni, hogy ez a világszeretet miben találja azt a világboldogságot, melyért halni akar? Lehet-e más, mint a világszabadság? Erről mondja ő ugyanez időben, 1846 nyarán, hogy ez az egyetlen szerelme, ez a száműzött istennő, kit csak álmaiban lát. A mult éjjelen is, mondja tovább — szerelmi vallomást tett neki egy virágos mezőben s midőn számára virágért hajolt, a hóhér háta megett éppen akkor lesújtotta fejét s ő ezt adta át neki virág helyett. Az ekkoriban és erről a kérdésről írt költeményeiben nincs semmi magyar közpolitikai vonatkozás. Az eszme bennök egészen fölemelve, s tiszta érzelmi vonatkozások, megindulások karján jelenik meg. Ezért rendkívül nemesek, tiszták, nincs bennök semmi földi, semmi izgató, semmi vezérczikkszerü, mely a szorosan vett politikai költészetben mindig kikerülhetetlen s nem kerülhette ki ő sem. Ezért azt kell tartanunk, hogy e költemények legjelesebbike, a rendkívüli erővel és nagyszerű műalkotással megírt Egy gondolat bánt engemet, ez a csupa erő, meggyőződés, ez a csupa szívköltészetből álló csodamü és egyszersmind proféczia, melyben az eszme szintén minden gyakorlati vonatkozás nélkül, fölemelve, fölmagasztosítva jelen meg:
