Dr. Ferenczi Zoltán: Petőfi könyvtár 6. Szabadság, szerelem (1909)

Petőfi és a szabadság eszméje

32 Petőfi-Könyvtár szántan lép előtérbe. Ő, mond, nem hallgat a világra sem tetteiben, sem szavaiban; azon az úton, melyet lelke kiválasztott, egyenest megy, nem törődve a közvéleménynyel (A világ és én). Lantja és élete egy, vagyis élete maga egy hangszer, a költésről tehát nem mondhat le, bár tépje, emészsze őt. Meghallgattatást nem vár, de költ, mert költenie kell, mig végső csepp vére ki nem szivárog. (Költő lenni vagy nem lenni, 1845. febr.). Hivatásával tisztában van, tudja, hogy új utat tör, merészen megy előre s a kigyó fajzatok fészkére tipor, eközben büszke önérzete megnyugtatja, hogy a jövő neki fog igazat adni. (Gyalázatos világ.) Majd támadói ellen, kik azt mondják, hogy képzelete alant jár, az álszerénység minden szenvelgése nélkül írta nevezetes önvallomásul és önjellemzésül, mely sok kritikusa ellen később is oly találó, a Képzetem cz. költeményét (1845. aug. hó) s üdvözli ugyanekkor Jókait, mint rokonlelket, ki szintén új utat keres. (Egy fiatal iróhoz. 1845. szeptember hó). Ebben az időben természetesen a szabadságról való felfogása is nagy átalakuláson megy át. Eddigelé a szabadság maga nagyon kevésszer fordul elő költeményeiben és mindig, mint a saját egyéni szabadsága. Egyikben azon örvend, hogy megszabadul a szerelemtől, mely rabbá tette (Megunt rabság). Máskor a színészetről mondja, hogy nemcsak, mint művészetet, mint az erény és erkölcs hirdetőjét, hanem azért is szereti, mert