Gyulai Pál: Petőfi könyvtár 5. Petőfi Sándor és lyrai költészetünk (1908)

Előszó

Petőfi Sándor és lyrai költésze'linlc 69 S ők valóban csak ennyiben jártak egy úton. Nem egy csillag vezette őket. Arany epikus, a mesealkotás, plastika és jellemfestésben nagy s annyira objektív, minő egy magyar költő sem. Petőfi lyrikus, a közvetlen érzelmi állapotok költője, önmagáé és koráé, és subjectivitása, noha a legváltozatosb, oly erős, mint szenvedélyei az életben. Midőn oda hagyja az idylli kört, a kedves pusztákat, kunyhóit, hol a való élet és természet bájai lelkesítik, vagy vándorélete tarka benyomásairól megszűnik utánozhatlan humorával regélni, már homlokán a nyugtalan és lázadt gondolat Kainjegye, mint a Byronén, s önmagát emésztve űzi a szerelem, szabadság ábrándjait, hogy fájdalom, harag és gúny martaléka legyen. Ellenben Arany ott áll nyugodtan, menten a szív idealismusától, egy középkori költő gyermetegsége s egy újkori művész öntudatával emelve föl az alkotó phantasia nagyszerű építvényeit s népesítve meg eredeti alakjaival, melyek nem csalfa eszmények, hanem egy kiforrott genius szülöttei. Csak afelett versenyezhettek: melyik nagyobb költő a maga nemében. Petőfi igy sem félthette koszorúit a nagy tömeg előtt, mely hajlama, vágyai, mult és jelenénél fogva egyaránt hatalmában vala. Mert az ő költészete, mig egyfelől a magyar népköltészet eszménye volt, mely századok óta csak a lyrában nyilatkozik s csak dalai vannak, nem egyszersmind eposztöredékei, mondái: addig másfelől a kor hangulatát képviselte s ott élt benne