Barabás Ábel: Petőfi könyvtár 4. Felhők (1908)

Felhők

74 Petöfi-Könvvtár Manfréd hitének utolsó foszlányával igyekszik szabadulni halálos ölelésükből, s lerúgja magáról a gonosz szellemeket: „Vissza, felsült ördögök, a halál keze van rajtam, nem a tietek!" A Felhők hőse mellett is ott sereglenek a jó és rossz szellemek. Ok is a zsákmányra várnak. Hova jut vájjon? A jó szellemek ki tudják-e ragadni a kárhozott szellemeknek karmaiból ? Az égbe jut-e vagy a pokolba? Még csak egy hörgés s a lélek kiröppen. A hős utolsó szóra nyitja ajkát. Átokra nyílik s a gonosz szellemek reá teszik kezüket biztos prédájukra. Az átok szörnyű és elrettentő, vad és feneketlen gyűlölet hangján szól: Legyen átok a földön, Hol ama fa termett, Amelyből én nekem Bölcső készitteték ; Legyen átkozott a kéz, Mely e fát ülteté, És átkozott az eső s a napsugár, Mely e fát fölnevelte ! A hang elcsuklik. A hős szivébe egy fénysugár hatol az égi világosságból. A megtört szemekben fény gyúl, merően néz a semmibe, hol víziószerű kép jelenik meg előtte. Egy férfit lát a keresztfán, öt sebből vérzik, durva vasszögek nyomán vér foly, kebléből vér patakzik, fején töviskorona. A vérző ember fölnyitja szemeit s fölkiált: „Én istenem, miért hagytál el*engemet !

u *) De utolsó lehelletével *) Máté evangéliuma 27. rész, 46. vers.