Barabás Ábel: Petőfi könyvtár 4. Felhők (1908)

Felhők

Felhők 37 Nézzetek szemembe, mely kiégett, S belőle kiolvashatjátok, Hogy rajtam átok fekszik, átok, Hogy fáj nekem, hogy nagyon fáj az élet. Faust félredobja könyveit, kimegy a természetbe, az életbe, „mert szürke minden elmélet és zöld az élet aranyfája". Manfréd az Alpesek közé megy, a szikrázó napsugárban égő örök hó birodalmába, bámulja a széditő szakadékokat, a mélybe zuhanó vízeséseket. Ott keresi a halált. Faust az életet keresi, Manfréd a halált. A Felhők Én-je is a magányba akar vonulni, hogy a természet ölén megtalálja az enyhülést és a halált: Szeretném itt hagyni e fényes világot, Amelyen oly sok sötét foltot látok. Szeretnék rengetegbe menni, Ahol nem lenne senki, senki! Ott hallgatnám a lombok suttogását, Ott hallgatnám a patakok zúgását És a madárnak énekét, S nézném a felhők vándorseregét, Nézném a nap jöttét s lementét . . . Mig végre magam is lemennék. Azt hinnők, hogy a természet meggyógyítja lelkét. Ebben a pár sorban tele tüdővel szívja magába a friss levegőt, mely a természetből kiárad. Él, lehel, gondolkodik itt az is, ami élettelen. De