Váradi Antal: Petőfi könyvtár 3. Regényes rajzok Petőfi életéből (1908)

Búcsú a szülői háztól

Búcsú a szülői háztól 33 fáj nekem, ez szomorít el — ez ver kebelembe sebet . . De megint kárpótolja a szent természet, amelyben „megannyi páholy mindenik bokor, amelyben ülnek ifjú ibolyák, miként figyelmes hölgyek, hallgatván a primadonna csattogó dalát. És minden hallgat és minden figyel és minden a legforróbb érzelem, a kősziklák, e vén kritikusok maradnak csak kopáran, hidegen." A tavasz és az ő fülemiléje azonban csak a költő fantáziájában élnek, mert a februári szél tépdesi a tar galyakat . . . Valaki felkötötte tán magát, az hozta ezt a rut időt . . . Összébb húzza vékony ruhácskáját s elkeseredésében megkérdezi a végtelent, hogy „mért vagyok én még a világon, ha már átéltem minden szenvedést? Végeztem pályám, . . mert hiszen az ember, hogy szenvedjen, csak azért született . . . Mért vagyok én még a világon ? Mig már láttam mindent, mi látható van itt, láttam a jónak örökös bukását s a rossznak örök diadalmait . . ." Ne higyjétek, hogy ekkor, ezen az úton irta, vagy költötte ezeket a lángoló sorokat . . . Korántsem ... De amint az ébredő tavasz első mosolyában benne van a virágos mezők és illatos kertek minden csirája, úgy az ő ébredő lelke magával hordozta égi burkában mindazon eszmék s nagy gondolatok csiráit, melyek később dalos lelkében fakadtak s mikor lantra kerültek, a visszaemlékezés adott azoknak szárnyat, melylyel kiPetőfi-Könyvtár III. 3