Baróti Lajos: Petőfi könyvtár 2. Petőfi adomák (1908)

Adomák 157 Én láttam egyszer, — jelenti ki büszkén az egyik, — s azóta lelkemben él a képe. Te többször láthattad, mert ő is Bem apó alatt harczolt, mint te. Én nem láttam soha. Pedig az ojtozi szorosban voltaképen ő mentette meg az életemet. — Mondd el, hogyan mentett meg ? Verseinek egy példánya mindig velem van. Az enyém is. Drága kincs az nekem s azt hiszem, többet ér a tiednél. - Ugyan már miért érne többet? Hiszen abban is csak ugyanaz van ! — Meg még valami. Azzal kigombolta zöld hajtókás katonakabátját s a Verseket letette társa elé az asztalra. Az enyém sokkal tisztább, — jegyezte meg a másik. — Nem olyan gyiirődöttek a lapjai. — Lehet. De fordítsd csak meg! Társa megfordítja s akkor látja, hogy a hátsó lap teteje felé egy kis füstős lyuk sötétlik. — Mitől van ez? — Elmondom. Én is, mint te, mindig magammal hordtam e könyvecskét. Az atillám két belső oldalán jó nagy zsebeket varrattam. Egyikbe tettem néhány kedves levelemet s a debreczeni „Közlönyének azt a számát, melyben hadnagynak neveztek ki. A másikba a Versek-et. Az ojtozi szorosban