Nagy Csaba szerk.: Szerb Antal válogatott levelei (Budapest, 2001)

csakugyan feminin kedvességgel szaladgálják le, akik minden kiskutyával elbeszélgetnek az időjárásról, és zokognak, ha egy hordár nem szereti őket, időnként ellenállhatatlan kényszert éreznek, hogy nyersek legyenek, természetesen azokkal szemben, akik legközelebb állnak. Leveleddel egyidejűleg egy egész csomó goromba levelet menesztettem Pestre, melyre megannyi sértődött válasz érkezett, és most hatalmas munkámba kerül pacifikálni a baráti kedélyeket. Én szerettem a felhördülésedet, méltóságteljes volt, és nem volt mértéken felül goromba. A két oldalnyi világnézet is jólesett, és milyen igazad van, hogy a probléma problematikája az egyedül érdekes. Az én nézetem szerint, akárhogy is megvetsz érte, ez inkább idegorvosi, semmint filozófiai kérdés az öregedés, az anyagi gondok, a fejünkre növő szexuális nyomorúságok és a sörivás az - egyetemi-hallgató-korunkbeli - problémákat nagyobbára megszüntetik. Igaz, hogy jut is. marad is. Eljutottam valamihez, amit némi eufémizmussal világnézetnek lehetne hívni, ha a szó nem volna olyan utálatos; az az egy jó tulajdonsága megvan, hogy szorosan a testemhez van szabva - de az ellentmondások egy kicsit idétlenné teszik. Meg aztán olyan összetákolt dolog: egy kis Bergson, egy kis pragmatizmus, hogy össze ne dőljön, egy kis Nietzsche, Lautsprecher

1 1 gyanánt, sok pszichoanalízis a pincében, és aztán egészen inadekvát ügyek: jó régi preraffaelita esztétaság, az Action Française Halász Gáboron át, szelíden ölelkezve az Economie Interpretation of Histoyval, Novalis kék virágja és a saját enyhe lefolyású neurózisom. De én nem tartozom azok közé, akik „elvéreznek egy gondolaton". Az emócióimba halok bele, és még inkább az emócióim hiányába. Die Niederlage des Gefühls vor dem Leben."" Erről köteteket lehetne írni - de minek, mondd, minden tudatosítás csak elmérgesíti a dolgot. Az életem aprócseprőségeiről szívesebben írnék, de nem tudom, hogy érdekel-e. Nemrégiben úgy éreztem, hogy valami misztikus megoldás felé közeledem, vagy hogy visszatalálok a fiatalságom elsüllyedt kertjébe, de most már megint fakul az érzés. Most már valami settled, valami végérvényes van bennem, valami nyugodt, amit utálok, és a „saját"oshoz oly nehéz az út. Az összetett szavak nem jönnek már maguktól, mint neked, és könnyebben megy közérthetően kifejeznem magam. De azért... de azért. Játékos kis eksztázisok még felemelik olykor a házak tetejét, és az irracionális még él valahol bennem. Nem tudok másokat megérteni, sohase tudtam, de időnként még meg tudom érezni a nagy áramot, a Delejt, ahogy Madách őexellenciája nevezi az ember tragédiájára vonatkozó leiratában, a Delejt, mondom, ami egyébként nem létezik. De hagyjuk. Látod, képtelen vagyok levelet írni, a levélforma önellentmondás, mert az ember nem igen lehet egyszerre irodalmi és közvetlen, hacsak