Nagy Csaba szerk.: Szerb Antal válogatott levelei (Budapest, 2001)

SCHULTZ DÓRÁNAK Budapest, 1924. márc. 6. Kedves Dóri, nagyon köszönöm, hogy megemlékezett rólam; hogy mennyire örültem, abból láthatja, hogy máris válaszolok. Mostanság a szemináriumban nem bolyonganak kézről-kézre a maga zárkózott jellegű sorai, melyeknek nehezen megfejthető hieroglifái mindig szép dolgokat rejtegetnek - és én olyan gonosz voltam, hogy éltem a maga felhatalmazásával, és levelét nemcsak hogy nem mutattam meg senkinek, de még csak nem is szóltam róla; diszkrét mosollyal, mint egy diplomata, elzártam egyéb szép és rejtett kincseim közé. A szemináriumi zsúron hallottam Parisban született költeményeit, Dóri; a versek nagyon tetszettek nekem, hiszen nagyon hallottam Magát belőlük beszélni - de mégis éppen azért azt gondoltam magamban, milyen jól tudna Maga prózát írni. Hiszen Magánál minden stílus; ösztönösen egy nevezőre hozott mindent: szót, gesztust, a szem lágy és nyugodt pihentetését, finom mosolyt. Nem kellene más, mint hogy ez a belső állandó valami mondattá legyen és biztosan szép és előkelő írás válnék belőle. Valami memoire-félét gondolok, hiszen ez az igazán asszonyi műfaj, ebben lehet a legnagyobb közvetlenség álarca alatt a legkényelmesebben távol maradni a sokadalomtól; esetleg egy költött és kissé még elstilizáltabb lény mémoirját, valami vékony és csendes fiktív mese köré csoportosítva, hogy meglegyen az a kis tudatos hazugság, amely elválasztja a valóságtól, ami nélkül igazi alkotás nem lehet. Különben biztos vagyok benne, hogy Maga üdvös tanácsomat be sem várva titokban már nagyban dolgozik mémoirjaiban és egy szép nap majd olvashatom a jámbor Napkeletben

35 Schultz Dóra útiélményeit. Ma különben rossz napom van: reggel 7kor, szóval a számomra mythikusan hajnali időben, minden különösebb megokolás nélkül felébredtem arra a gondolatra, hogy májusban szakvizsgázom és ez a kínzó kényszerkepzet egész nap nem hagyott nyugodni. Kiderült, hogy március 30-ig be kell adnom a szakdolgozataimat - tehát sürgősen le kell tisztáznom őket, ami sokkal kínosabb, mint megírni. A szemináriumban én vagyok az egyetlen, aki tavasszal nekimegyek mind a két vizsgának; a többiek mind elhalasztották, csak én vagyok oly javíthatatlan, hogy tönkreteszem a tavaszomat, pedig becsületszavamra soha többé nem leszek 23 esztendős, és megrövidítem egyetemi éveimet, melyek állítólag a legszebbek az ember életében. Sírni tudnék, ha arra gondolok, hogy eljön a tavasz és engem a finnugor összehasonlító alaktan rejtelmei közt fog találni.