Nagy Csaba szerk.: Szerb Antal válogatott levelei (Budapest, 2001)

telepátia; te csak akkor fogod észrevenni azt a ritmust, aki én voltam életednek nem tudatosodott menetében, ha majd az a ritmus megszűnik, amint felébredünk, ha az óra megáll éjszaka. De ez sem zavar abban, hogy veled legyek, és próbáljak lélekben és áldozatban magamra venni valamit a te más bánatodból - jóllehet tudom, te úgysem érzed, és éppen ezért nem is lesz kevesebb a bánatod; de legalább én is búsulok, mert ezzel tartozom neked és magamnak. Mert most már olyan mindegy nekem, Klára... hogy nem szeretsz, és a csodán kívül nincsen semmi reményem, abba már régesrég beletörődtem. Csodálatos, minden konvulzió és sötét gondolat nélkül ment ez a rezignáció mert voltaképpen sosem is mertem remélni. Nagyon nagy szerencse, hogy olyan sötéten látó és bizalmatlan természet vagyok, hogy tudom, az élet nem forma, nincs benne kompozíció, minden dolog akkor következik be, amikor éppen nem aktuális, és amiben életünk egyetlen célját és beteljesedését látjuk, attól távol maradunk - és ez az élet pedagógiája: így bizonyítja be, hogy minden vallható és akarható cél illuzórikus, az igazi cél valahol a sötétben van, a hajó fenekén, a nagy gépházban, ahol sorsunkat fűtik alánk. És most már azt se bánom, hogy szegény megtépázott önérzetem időnként jajgatva összecsapja feje fölött kezét; bemutat magamat idegen szemek tükrében nézve, és sopánkodik: „micsoda felháborítóan ostoba és banális attitűdbe kerültél, aki költő és Kristóf vagy!" És felsorolja egykori nagy hitemet magamban és választott voltomban, és felsorolja a hívőket, akik még most is tisztelik a bálványt, amelyik immár önmagában összeomlott. „Hogy szabad a választott vitéznek szeretnie? Ilyet kis gimnazista megengedhet magának, de te, akire egy elképzelt nagy jövő veti glóriáját?" „Fiacskám, mondom neki, az a glória régen volt, és honnan tudod, hogy nem vagyok kis gimnazista?" „Hát akkor legalább azok közül választottál volna valakit, akik hisznek benned, akiknek a számára te képviseled a lelket, a vasárnapot; ez ha nem is szeretett volna, legalább értékelt volna, és nem sorozott volna egy kategóriába minden akárkivel, akit az a csapás ér, hogy szerelmes belé? mert a leány, akit szeretsz, így tesz; az egyetlen vonás, amit észrevesz benned, az, hogy szereted - és azt is voltaképp komikusnak találja. Nem érzed, milyen megalázó ez?" „Mondtam már, hogy annál nagyobb és mélyebb a szenvedély, minél nagyobb gőgöt morzsol össze." Azt is megvallhatom, Klára, most már nem tartalak olyan tökéletesnek, mint azelőtt. Most már nagyon tisztán látom, hogy tetteid legfőbb mozgatója a hiúság, a semmiképp meg nem szépíthető asszonyi hiúság, és nagyonis jól látom lényedben az örök nőinek örök kicsinyességet. És most már ezt se bánom, és ha akármilyen volnál, azt se bánnám, és ha mindenféle rossz bekövetkezne, akkor is: „schon weil du bist, sei dir im Danke geinaht."

28 A