Nagy Csaba szerk.: Szerb Antal válogatott levelei (Budapest, 2001)

Orpheus az Alvilágban A földeknek mélye olykor meg-megrándult, Amint ment zúgó száz téren át; Már rég feledte szabad thrák hónát, Míg lent mocsári zöldesfényü láng dúlt. És aknák mélyén zöldes szörnyek lestek, Feléje nyújtva hosszú pikkelyes kart, S a földalatti villám, nagy eres kard, Átszegte ez az elátkozott estét. És Orpheus csak ment, magába hullva, A pusztulás nagy leckéjét tanulva, Mely gyötrött szédülésbe merevíté, Míg végre naptól felfénylett egy oszlop, Orpheus megfordult és szertefoszlott Tündér fehér árnyékként Euridiké. Abból a tényből, hogy verset írtam, láthatod, hogy lelkiállapotom javulóban van; és egyáltalán azt is megmondja a vers, hogy ki kell bírnunk továbbra is találkozás nélkül, bármily keserves is. Ezen a héten már bejártam munkára, de még kevesebbet dolgoztam, mint amíg idehaza voltam a körletben. A bajtársak igazán meghatóak, hogy menynyire vigyáznak, hogy ne dolgozzam. Egyébként is hihetetlenül népszerű vagyok (és ez, bevallom, jól esik). Ezzel szemben riadtan hallom, hogy te mennyit dolgozol, és nagyon búsulok miattad. Most még Pisti is ott van, bár ez bizonyára nagy vigasztalás neked. Édes Bucusom, sajnos ez az ügy eltarthat még egy ideig, pedig minden nap fájdalmas vétek, amelyet tőled távol töltök, és nem értem, hogy fogom kibírni. Itt volt H. Béla, ö is azon tűnődik, hogy lehet kibírni. De azt hiszem, ki kell bírni mégis. És talán mégis hamarosan vége lesz - haza mehetek, direkt kellemes, nyaralásszerü mostanában, csak Radnóti Miklós két erénye, a hűség és a félelem teszi oly nehézzé ezeket a napokat. Édeském, percenkét húszszor gondolok rád és hihetetlenül imádlak. T.