Nagy Csaba szerk.: Szerb Antal válogatott levelei (Budapest, 2001)

25 éves önálló nagykereskedő és műkedvelő talmudista (a szó szoros értelmében, most vett egy több ezer koronát érő négykötetes talmud-kommentárt), ennek az öccse: egy Kupferstein nevezetű orvostanhallgató és műkedvelő freudista; egy osztrák főhadnagy, von und zu, aki Einskeinnel foglalkozik; ennek a nagynénje, Hofräbin, aki gondnokság alatt áll, hisztérikus és az a rögeszméje, hogy az egész világon az összes cseléd összeesküdött ellene, és ezért naponta nagy kravált csinál; most jött Judendorfból, de úgy látszik, nem használt neki, de azt állítja, hogy ott is minden cseléd őt bosszantotta. Azonkívül még egy bőbeszédű idősebb hölgy egy kiskutyával, aki eddig még semmiféle rögeszme jelét nem adta. - Tehát elég megfelelő társaság, amikor az ember egy dekadens novellán dolgozik. Mert minden egyetem, panzió, mosóné és honfigondok dacára kizárólagosan novellám áll életem középpontjában. Novellám egy nagyszabású dolog lesz; máris túlnőtte a novella számára határolt dimenziókat. Nem olvastam fel senkinek (mert rájöttem, hogy milyen bosszantó, hogy pl. a Frau Hofräbin azzal rémíti halálra Huppertet, Ráskait és engem, hogy fel fogja olvasni a regényét!!) - és ezáltal senkinek a kritikája nem veheti el a kedvemet a befejezéstől. Tárgyában Th. Mannra emlékeztet, stílusában a többek között Jacobsenre, D'Annunzióra és helyenként Szabó Dezsőre. (Szerény vagyok, mi?) Na de ez az utolsó levélpapírom, mégis jó lesz befejezni, remélem nemsokára ismét írtok a Barabások német-ausztriai nagykövetének (volt elölülnök), barátotok ill. rokonotok, arrivé-társatok és utánatokvágyódó sokszor csókol benneteket Tóni Kristóf 5. FALUDI JÁNOSNAK

17 Bp., 1923. febr. 27. Jánoskám, egyetlenem, lapodat köszönöm és haza írt episztoláidat is olvastam, ne gondold, hogy kétszer kell mondanod, hogy hosszú levelet írjak, hiszen alig várom már, hogy nyugodtan beszélhessek magamról, hacsak papíron is, úgy mint a régi, fotelbe-merült estéken - mert hiába, „csak egy fiú van a világon!!" Különösen az fogott meg leveledben és töltött el baráti irigységgel, hogy azt írod, Párizsban mások az emberek; én teljes terjedelmében át tudom érezni, hogy ez a látszólag magától értetődő megállapítás mennyit jelent: többet, tanulságot, mint egy félévi könyvtári stúdium. Remélem, legközelebbi leve-