Nagy Csaba szerk.: Szerb Antal válogatott levelei (Budapest, 2001)

gyünk majd valami szép helyre, a világ végére, ahol kisírhatjuk magunkat. Édesem, Isten veled, szeretni foglak a síron túl is. T. 138. SZERB ANTALNÉNAK [Bp.], 1944. júl. 5. Édes Baba, valamivel jobb hangulatban vagyok; biztatóbb hírek járnak, talán lesz valami igaz is belőlük. Tegnap és ma fát rakodtunk ki egy dunai uszályhajóból, a Margitszigettel szemben, úgy hogy láthatom hegyeinket, és ez nagyon jól esik. Es azt is jó ómennek veszem, hogy a sienai dómnak nem történt semmi baja. Az uszályról pallón hordjuk ki a fát, de teljességgel respektálják tériszonyomat, úgy hogy én a parton dolgozom. Amíg a kocsi elvan, nagyokat pihenünk. Baj az, hogy pillanatnyilag még mindig a puszta földön alszunk, nincs szalmánk, de lesz. Mindazonáltal kezdem megint hinni, hogy fogok én még rekamién is aludni, sőt veled. És majd sok mulatságos dolgot mesélek majd az itteni dolgokról, de egyelőre még nem merek mulatni. Bucusom, őrizzenek a baráti és örök csillagképek. Szervusz drágám, mindenem, T. 139. SZERB ANTALNÉNAK 1944. júl. 7. Édes Babám, megint a légószünetet használom fel arra, hogy írjak neked. A hangulat, képzelheted, nagyon megváltozott, tele vagyok reményteljes várakozással, bár még nem tudom, miért van ez a készültség Pesten, de talán ebből is valami jó jön ki. Állandóan jönnek-mennek titokban látogatók, de én örülök, hogy te nem jöhetsz ide, 1. mert olyan megalázó ez a titkos találkozgatás, úgysem tudnók kibeszélgeti magunkat, 2. mert csak így teljes ez az alvilág járás, valahogy [...] érdemeljük ki a feltámadást.