Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek II. (Budapest, 1999)

A levelek jegyzetei

Köblös Gizi pedig eltűnt a város utcáiról, kihullt a város éjjeli életéből, mint a hamis gyöngy. Akik ismerték, elfelejtették, akik nem felejtették el, azok nem ismerték. Budapest nagy vörös malomja benyelte s a bűnök finom omló lisztjét őrlötte belőle. Egy ideig úszott a színen, mint a parafadugó, azután elmerült a kábító sokadalomban. Hogy meglalálta-é szerencséjét: nem tudjuk. Az ilyen lányok sorsa egyforma: vagy fölömelkednek, vagy a fenékre süllyednek. Ha fölemelkednek, kékes lidérclánggal lobognak egy ideig az éjtszakában, lekötve néhány ember figyelmét. Ha elsüllyednek, buborék marad utánuk. Köblösné otthon maradt ősi hazájában s mint a megriasztott kísértet, nem lelte helyét. A kötelességét elhanyagolta, a régi családok elejtették, az újaknál nem tudta behízelegni magát. Lassanként kikopott a világból. Bosszújának kétes eszköze, Gizi is kihullott mellőle. Ekkor vad szenvedély kerítette hatalmába: ivásnak adta magát. Ott megyén, nézzétek, a szürkülő utcák során. Egyensúlya ingadozik, hol jobbra térül, hol balra fordul. A gyerekek viháncolva karikázzák körül, mint a kis kutyák a részeg komondort. Köblösné rá-rámutatott egyikre-másikra: Te is az enyém vagy, téged is én hoztalak világra, a te anyádat is ismerem, a te apád is tíz pengőt adott külön, mikor legelőször talpra állítottakelőtte. Ez az egész utca az én kertészetem csemetéivel van tele. Tiszteltetem az apátokat, tiszteltetem az anyátokat. Ha szükség lesz rám, csak hívassatok. Ment tovább motyogva. Az én kis bogaram odavan, soha vissza nem jön Doberdó kövéből. A másik Budapesten rázza a rongyot. Hej, még csak húsz pengőt sem küld havonta. Miből fizessem ki a házbéremet? Ezek az itthon valók? — bánják, ha felfordulok. Pedig ezek tisztességes emberek volnának. Úgy látszik, ezeknek én vagyok a tisztességtelen. Köblösné alkonya sötétedőn közeledett. Mikor mindenből kikopott, az angyalcsinálás rettentő átkát vette magára. Pedig fiatal korában szinte mámoros örömmel szólongatta kis Babszem Jankóit a világ színpadára. Minden idegen gyermek egyúttal az övé is volt, jusst formált hozzá, mintha a családjából való volna. Éber szemmel figyelte a növekedésüket, sokszor megsimogatta szöszke hajukat, sokszor csúsztatott cukrot a kezükbe. És most nem tudni, micsoda fekete szellem rontotta meg, liliomok tiprója lett a világ virágoskertjének nagy beültetőjéből. Nem tudni, hova tette az ép eszét, mikor az első megesett leányt titokban megszabadította szégyenétől. A mélységekben csakhamar híre terjedt: milyen aranyos egy keze van ennek az öreg Köblösnének. Milyen ügyes, milyen bátor! Már nemcsak varrólányok folyamodtak hozzá, úri nők is be-bezörgettek nála csöndes éjjeleken. A vidékre is kiszivárgott diadalainak híre. Rontotta a nemzetet, rontotta a családot, rontotta az Államot. Hadd menjenek, — suttogta egy-egy szerencsés operációja után, az Állam ezeket is befalná, mert katonák szülőgépjévé aljasítaná mind! Én jobbat teszek velük: meg sem engedem őket születni, visszamennek az angyalok hazájába, ahelyett, hogy lecsapódnának ide a sáros földre, mint a hópelyhek. A földre csapódó hópelyhekből mi lesz? Mocsok, sár. Az én kis meg nem született babáimból mi lesz? Fehér lélek, angyal. Hát rossz asszony vagyok én? Kinyújtózkodott, fölemelkedett a lábujjaira, fekete szeme villámlott, haraggal élt, önmagát ette, mint Jászai Mari az ötödik felvonásban. Már éppen Budapestre akarta föltenni központi üzemét, hogy leányával egy levegőt szívjon, mikor váratlanul lecsapott a villám. Magzatelhajtás! — rivallt rá a mindentlátó törvény vérfagyasztó szava. Egy szegény leányt olyan szépen megszabadított felesleges terhétői, hogy az élete is kiszakadt vele. Szenzáció! Köblösné szülésznőt letartóztatták! Az ügyészség börtönében átadta a bírónak páciensei névsorát; bizony voltak azok között igen híres, igen tisztelt nevek. Még döbbentőbb volt az, hogy a vizsgáló-bíró úr maga is megtalálta köztük húsz éves leánya nevét. Ezt a leleplezést hivatalosan eltitkolták, de valamelvik szemfüles újságíró begyébe szedte és kikottyantotta. Köblösné sorsa meg volt pecsételve. — Én csak egy szegény leányt ejtettem el, az Állam százezreket kergetett mészárszékre! Engemet börtönbe zártak. Az Állam aranykönyvet nyit az erőszakkal leöletett fiúk, férfiak számára. Én lelketlen gyilkos vagyok, az Állam mindenható és szent, mint az Isten. Laci fiam, drága fiam, rád gondolok ebben a szörnyű órában: léged akartalak megbosszulni. De a szegény ember szerencséje is szegény: engemet vágott meg a másra emelt kés. Nem baj, én az életet szolgáltam. Ezernél több gyermeket adtam a magyarnak. Erről nem állít ki aranykönyvet az Állam, csak fakó poros anyakönyvet az egyház. Egyház! A küszöbön túl fegyház. Ezeket a vad féligazságokat odavagdalta a bírók arcába, úgy, hogy a főtárgyalás botrányba fulladt. Köblösnél szinte magánkívül vezették ki a teremből. Tijtékozva átkozódott, mint a pogány allrumnák.