Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek II. (Budapest, 1999)
A levelek jegyzetei
Szegény színészek úgy jártak, mint az ecsedi láp lecsapolása után az énekes madarak, szárazon huppantak és elkoptak, s a végén a Kövesi vár kerekasztalánál ülnek, és karácsonykor, ha összegyűlnek, bólogatva mesélnek a régi dicsőségről, s csóválják a fejüket. Talán egy kicsit várják, hogy megjön még az ő idejük, nem múlhat el annyi szépség, annyi kedély s annyi tudomány: micsoda kunszt volt az: hegyeset köpni!... Ebből magából megélt egy népszínműkomikus. Akkor jött egy korszak, amelyik arra volt építve, hogy ki kell csúfolni a népszínművet s a népszínmű műfaluját. A kabarék valósággal remekeltek abban, hogy a parasztot a fonák oldaláról mutassák be egészen odáig, hogy a végén a paraszt már csak hülye volt, csak disznó és csak gazember. Egyik irányban sem komolyan, csak éppen a kedélyes csipkelődés határáig. S ennek a kornak is megvolt a maga közönsége, megvoltak a maga színészei és a maga tudománya. Most jött csak divatba a köpészet és múlt ki végképpen a költészet. De ez a divat már nem volt olyan nagyszabású és általános: senki sem vállalkozott rá, hogy egész estét betöltő háromfelvonásos darabban gúnyolja ki a falut. És ez nem is lett volna tanácsos, mert időközben egyre rohamosabban fejlődött a falu szellemi élete. A gunyorkák apró mellékszámokká törpüllek a műsorokon, s végre kimúltak, amikor megjelent maga a nép a színen, s egyszerre mint félelmes és döntő jelenség előlegezte a történelemnek a jövőt. S [a] magyar nép legnagyobb dicsősége, hogy azokban az időkben a magyar nép mintha csak igazolni akarta volna a népszínműveket: nyugodt maradi, méltóságos és szilárd. Hű maradt önmagához. Oly roppant lelkierőt mutatott fel, ami méltó rá, hogy írók és művészek itt kutassák ki a magyar nép igazi arculatát. A ma ismét új világképet mutat. A magyar falu az ezredéves történelemnek új korszaka elé ért. Napjainkban megrohanta a falut a tanulás vágya. Három nagy generációt lehet fölismerni a faluban ma: az öregekét, akik nem voltak a háborúban, vagy már akkor eléggé megcsontosodotiak voltak, hogy az nem változtathatott jellemükön. Másik a világháború sorkatonái, akik végigcsinálták a vérzivatart, s a legfiatalabbak, akik a háborúban vagy azóta születtek. Az öregek őrzik a magyar konzervativizmust, minden újításnak ellenségei. A középső nemzedék már okult a sok világbolygás tapasztalatain, de csak bele-belelendült egy-egy újításba, s ahogy csalódott, visszahúzódott az öregek igaza mellé. Ellenben a mai fiatalság az egész országban egyöntetűen tanulásra vágyik, tudást akar. Ezek járnak a szakiskolákba, téli tanfolyamokra, ezek rohanják meg a népfőiskolákat, ezek készülnek rá. hogy megmentik az egész magyar agráréletet. Most mi lehet a népszínmű jövője ezeknek a szeme előtt? A régi mozdítatlan népszínmű számukra semmit sem jelent. Nem is létezik. Nálunk már jelmezkölcsönzőből kérnek ki szüreti mulatságra parasztruhát. A népfőiskolások éppen olyanok, mint a többi főiskolát végző egyetemi hallgató. Tisztaszeműek és ruhájúak. Itt már nem jöhet más, csak a népi problémákkal telített színdarab, ha az író szólani akar a néphez. Ezt a probléma darabot véltem megtalálni a legelső népszínműben, a Csikósban. Szigligeti ezt 1847ben írta, s a darab száz éve él, pedig igen sok sallang húzza le a víz alá. De ez az első magyar színdarab, mely a társadalmi tagozódást a mai szemmel látja. Szinte bámulatos, hogy Szigligeti ebben a darabban három réteget állít egymással szembe: a főurakat, a gazdag jobbágyságot és a puszták népét. Nagyon érdekes, hogy a mágnás világot az eredeti szöveg tisztára ördögöknek, a pusztaiakat valósággal angyaloknak festi: a zsíros parasztság olyan se angyal, se nem ördög. Én a darab szerkezetén nem változtattam: tökéletes dráma az. Egyszerűsítettem. De a sallangokböl lehántottam, ami fölösleges, és életté akartam szülni, ami még száz év előtt romantikus dialektika volt. Kíváncsian várom, hogy milyen hatást tesz önökre: hogy elfogadják-e valóságnak ezt a százéves álmot? Én ötven éve hordom magamban az első benyomás nagy emlékét, szeretném, ha a mai fiatalság ugyanúgy megtalálhatná a nagy élményt benne, mint én akkor. (PIM M. 100/4198/42.)
