Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek II. (Budapest, 1999)

A levelek jegyzetei

— Nagy akarsz lenni? Mindent merj! Gazdag akarsz lenni? Semmitől se félj! Boldog akarsz lenni? Soha ne szalassz el semmi alkalmat, élj az idővel! Akiben nines vállalkozó szellem, az két szék közt a pad alatt marad. Hány nagy kurtizán lett a világ ura, hány forgatta fehér kis kezével királyok és nemzetek sorsát, hány született kunyhóban és hány halt meg palotában. Köblös Gizi a neved! K. G., ebben a két betűben minden benne van: Kegyetlenség és Gőg. Királyi Gyermek. Kényelem és Gyötrelem. Kiáltó Glória és az ördög tudja, még mi nem. Ha a tenyeredbe nézel, nagy M betűt látsz mind a kettőben. Erre azt szokták mondeni az együgyűek, azt jelenti: Meghalunk. Nem igaz! Azt jelenti: Mindent merve megdicsőülünk! Azé az élet, aki mer, mert a ki mer, az nyer. Az egyesek élete is háború, vagy győzünk vagy vesztünk. Aki mer, mindig nyer. Gizit nem nagyon kellett biztatni. Mikor meghódította a népséget és katonaságot, vezér-egyéniségekhez kezdett törleszkedni. Körüldorombolta az illető nagyfejűt, valamit kért tőle, hálás akart lenni, elrebegte: ő mint szegény leány, nem adhat semmit, csak értéktelen magát. Ha a nagyságos vagy méltóságos úr lehajolt hozzá félig vagy háromnegyedrészig: üdvözülten bontakozott ki karjaiból. Szerénysége növelte becsét, szemtelensége megkönnyítette útját. — Éljünk! Azért adták ránk ezt a rongyot, hogy rázzuk! Rázzuk ezt a tarka rongyot. Úgysem lesz ezentúl másik. Míg az ember fiatal, nyakán ül a diadal. Jaj, édesanyám, de hálás vagyok, hogy leánynak szültél! Hogy ilyen szépen fölneveltél, hogy megtanítottál az emberszeretet nagy zsoltárára. Angyalnak jöttem a világra, lehet, hogy bitang angyalnak, de az angyalok közt a bitangok is kedvesek, csak éppen hogy nem szőkék, hanem barnák. Sokszor lehetett látni éjnek éjtszakáján, hogy K. G. kisasszony, a fekete selyemruhás „hadi özvegy" nagy diadallal lobogott az éjtszakák lovagjai karján. Kacagásának piros gyöngyei leszakadtak az ajakáról és úgy gurultak szét a nagy csendben, mint színes kis buborékok vízlapokon. Alttá mélyült hangja bizonyos kéjes bársonyossággal simult a keményebb férfihangokhoz. Ezek a hím és nőstény hangok is a közösülés mámorát játszották. Aki messziről hallotta őket, úgy járt, mintha színházban nézné a kifestett és megszépített életet. Meseszerűnek látta a valót. Gizit is angyalnak hitte az, aki még nem közeledett hozzá. Mentől inkább közeledett, annál feketébbé mélyült a koloritja; mígnem kibontakozott belőle a női Sátán. Vérében volt a szerelem. Tulajdonképpen maga sem tehetett róla, hogy ilyen. A virág bimbót hajt, a bimbó a napon kihasad, rámosolyog az arramenőre, míg le nem szakítja valaki és szívéhez nem tűzi. Az ilyen fa szokott virágzani, van lombja és levele. De gyümölcsöt nem terem. A bibliai Raháb sorsa az ő sorsuk, el lehet rájuk mondani: meddő vagy, mint a túlszántott talaj. Egyszer valami olasz művész jött a városba. Hegedűművész. Arcképét már hetekkel előre kitették a kirakatokba. Enrico Bossi. Szép fekete fiú volt, nemcsak Gizinek dobogtatta meg mély járatú szívét. Ejnye, be kedvemre való kölyök volna ez! A hangverseny estéjén felöltözött spanyol táncosnőnek. Atropint csöppentett a szemébe, hogy kitáguljon a pupillája. Szédítő mélység kerekedett a szeme közepén. Hangverseny után bement a művész kis szobájába és autogrammot kért tőle. Mikor a művész átnyújtotta neki a kis japáni papírlapot, véletlenül kezéhez ért a keze. Bossi úr fölnézett, rápillantott, mosolygott. A második este találkoztak. A művész szűkkörű társasága kiegészült a tüzes szemű magyar lánnyal. Éjfél után fölkerekedett a bohém társaság, nekivágtak a mesetermő éjtszakának. Egyik mulatóba be, a másikból ki. Vonultak fekete-tarka csapatban, mint az éjtszaka vándor madarai. Ahová beléptek, megéljenezték őket, ahonnan kiléptek, kiéljenezték őket. Olyan magasra hágott a jókedvük, hogy létrát kerítettek éghez támasztani, mert le akarták lopni a csillagokat. Egyik terv a másikat szülte. Az olasz—magyar barátság fantasztikusabbnál fantasztikusabb ötleteket sugallott, hajnaltájban abban kerekedett ki a clouja, hogy a város utcáin fölvonultatják a Szépség Királynéját. A Szépség Királynéja pedig Gizike volt. Honnan, honnan nem, a romantikus eszű fiatalok egy üvegesfalú testhordó kocsit kerítettek. Négy sarkát kivilágították üveggyertyákkal, közepére egy trónszéket tettek, amelynek bíbor volt a hátvetője, bíbor volt a könyöklője s arany oroszlán körmökön állott. Beleültették a királynőt. Gyönyörű dísze az egyetlen papírkorona volt. A kocsi két oldalán hat-hat leány, fele szőke, fele barna volt a királyné testőrje, hasonló Szent Iván-éji kosztümben. A kocsit nemes mének, kétlábú fiatal urak húzták. A bakon fenn Enrico Bossi ült. Néhány fáklyás zárta be a menetet. Amint ez a kísérteties és meseszerű kocsi megindult, az égről leszaladt három csillag. Távolról a kutyák elkezdtek vonítani. Akik a homályos utcákon véletlenül találkoztak a menettel, ha katolikusok voltak: ijedten keresztet vetettek, ha kálvinisták: meghökkenve káromkodtak. A kocsi színes üveglámpái