Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek II. (Budapest, 1999)

A levelek jegyzetei

Végignéztem a mezőtúri körmenetet, és meglátogattam a Szűz Máriát. Verset is írtam: A túri Máriáról. Elküldtem Kállay Miklósnak a Nemzeti Újsághoz. Ha megjelenik (nem remélem), elolvassa talán a bérmaapám is, a valamikori plébánosunk, most apátkanonok Veszprémben — és megbocsát. Nem vétettem ellene, csak 6-8 esztendeje egy kézírásos versgyűjtemény elé: Önéletrajz néhány sorban cím alatt azt írtam: Az apám 25 esztendeje ráncigálja már a sümegi plébániatemplom kócos harangköteleit, és az imádság kiesett az életemből. A Miatyánk húrja inaszakadttá kunkorodott a lelkemben, és csak sírni tudtam nagyon pogányul és nagyon magyarul a fajtámért. Ezeknek a mondatoknak nyomdafestéket adott a Literatúra, s a plébános-apám így szomorította meg akkor az édesanyám szívét: Ez a gyerek ilyeneket ír, ez a gyerek elveszett a maga számára. — A plébános úrnak nem lett igaza, most is végtelenül szeretem a szüleimet, de koldus vagyok, és nem segíthetek rajtuk; szeretem az édesanyámat, de csak versekben dadogom el már a lelkembe plántált imádságot. — Talán jó lenne, ha a veszprémi kanonok ezt meghallaná!... Kedves Bátyám, a Kelet Népe forrás, felfrissítő; alélLságunkban eszméitető,.öntudatosító— hálásan köszönöm a példányokat; máig érdemtelennek tartottam magam az ajándékra. A szerkesztőségi asztal azonban megvigasztalt: akik fiatalok s nem tudják nélkülözni sem a pénzt, sem lapot, szeretettel köszöntjük táborunkban. Kedves Bátyám, nem szeretnék az ingyenes százak, a hálátlanok közé tartozni! Ma még kenyerem sincs! Tengődöm itt az alföldi homokon gyökértelenül, mi lesz a sorsom — nem tudom. Pesti nyomor után falusi nyomor—ez elviselhetetlenebb. Sajnosa jóindulat még nem kenyér, amiből harapni lehet. Csak kiadás rovatunk van, a feleségem pár pengője nem fedezet. Munka, állás — nincs. Család? Hatodik gyerek vagyok a családban, és nekem egy se lehet! Pedig ez az élet folytatása és rendje. Hadd idézzek egy versemből: Elmondanám a kisfiamnak — de nem mondhatok semmit annak, ki nem született s egyre késik, sohasem élő, nem remélő s nem látja: mára fejfám vésik... Itt a Corvinában (könyvkereskedés), ahol a jóindulatot ingyen, szívesség-számlaírásokkal honorálom — megkérdeztem, hány Kelet Népe fogy el. Azt mondták: egy. De ez nem most lehetett, mert az utolsó számok 5-5 bizományi példánya még érintetlenül hever. Ez és a mezőtúriaknak szólt üzenet késztetett a „Mester! kérdezlek..." megírására. Az Egyetértés példányát elküldöttem a Kelet Népe szerk.ségébe. Kedves Bátyám verseket kért tőlem, s íme, én három sűrű oldal prózát írok. Nem lehetetlen, hogy a verseket személyesen viszem el a szerkesztőségbe — hátha újra Pestre megyek... Addig is, kedves Bátyám, vigasztalást, buzdítást, rövid jótanácsot és — bocsánatot kér e hosszú vallomásért őszinte híve: Sümegi Tóth Mezőtúr, 1940. Szt. István napján Kedves Bátyám, még mindig feladatlan a levél, remények és várakozások az oka — nem utolsósorban a bélyeg is. Ma, gondolom, mégis elküldök pár verset, mert esetleg maradhatok itt Mezőtúron, aztán meg pénz dolgában is lehetnek fönnakadások később. A fölszólításnak pedig mindenképpen eleget akarok tenni, mert a mulasztás egyenlő lenne — lelkiismeretem szerint — a szószegéssel. Remélve, hogy a versek közül nyomtatott betűkben látok viszont, és üzenetet hoz majd a posta, maradok Kedves Bátyámnak magyar üdvözlettel: (L. PIM M. 100/1971/2.) Sümegi Tóth (Vö.Tízév. II. 357-359.1.)