Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek I. (Budapest, 1988)

ben vezetett s mutatkozó tőkeszámla-követelésemet, háromhónapi főszerkesztői költségeimet, írásaim honoráriumát és a lapnak az én időm alatt előállott adósságait. Budapest, 1940. márc. 15. 126. BARTHA LAJOS - MÓRICZ ZSIGMONDNAK [Olcsvaapáti, 1940. márc. 15.] Olcsvaapáti, 1940. III. 15. Tekintetes főszerkesztő Úr! A szerkesztésükben megjelenő Kelet Népe című folyóiratnak eddig címemre küldött példányait köszönettel vettem. Mindig vártam és reméltem, hogy nb. folyóiratuknak nemcsak ingyenes olvasója, hanem végre egyszer rendes előfizetője is lehetek. Sajnos, ebben a reményemben mindig újabb-újabb csalódást kellett érnem. Nem részletezem bővebben — hiszen ezt tek. főszerkesztő Uram is tudhatja, azonkívül Szabó Pál felelős szerkesztő barátom is is[!] tapasztalhatta —, hogy Szatmár megyében egy olyan teljesen nincstelen és hét tagból álló földmunkáscsaládnak a számára a család feje még a mindennapi kenyeret sem tudja elegendő mértékben előteremteni, nemhogy egy 10 P-s folyóiratra évenként előfizessen. Hogy pedig tudásvágyát és kultúrszomját némiképp kielégítse mert manapság a nincstelen földmunkástömegek jó része ilyen —, hálát adhat a jó Istennek, ha egy—egy tartalmasabb heti újságra előfizethet. Elmondhatom, hogy a Szatmár megyei földmunkásság nagy része sokszor a szájából adja oda azokat a keserves filléreket, melyekkel a neki szükséges hetilapokra előfizet. Ezen földmunkástömegek mai helyzeténél az enyém annyival is súlyosabb, mert engemet az 1938. évi felvidéki, az 1939-es tavaszi ruténföldi, azonkívül a múlt őszi összesen mintegy héthónapi — katonai szolgálat és megszállásban való aktív részvétel anyagilag annyira agyonvágott — mindenütt, minden munkából kimaradván —, hogy ma csak a jó Isten tudja, hogy élek családommal? Ennek következtében ma már szellemi téren teljesen halott, eltűnt emberré lettem. Szerény, de ma is több helyről kért,keresetlen, egyszerű szellemi termékeim elmaradtak mindenünnen. A tudás utáni vágy, a szellemi téren való művelődés teljesen elzáratott előttem. Levelezéseim a műveltebb egyénekkel megszűntek. Most itt élek egy 3x3 négyzetméteres, nedves kis odúban hetedmagammal, elcsigázva, félrehúzódva, minden szellemi mozgalomtól távol, osztozva a magyar tömegnyomor legmélyén sínylődök szomorú sorában, várva a szegénység gyötrő gondjaitól megváltó halált. Pedig érzem, hogy 48 éves korom ellenére is volna még bennem szellemi erő és képesség, hogy ezen a téren előbb haladjak azokkal az előre törekvő szerencsésebb paraszttestvéreimmel, akiknek a sors megadta a lehetőséget, hogy a porba sújtott parasztság mai szomorú sorsának megváltoztatásáért a szellemi út rögös útjain küzd[j]enek. Sajnos, énvelem szemben a sors kíméletlenebb volt, ezt az utat is fölaknázta előttem. Nincs más hátra, mint tűrni és várni. Várni, hinni, bízni és reménykedni. Reménykedni egy jobb és szebb jövőben, amely megváltást és szabadulást hoz majd sok-sok szegény, elesett magyarnak, s ezek között nekem is. 90