Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek I. (Budapest, 1988)

Végül legyen szabad nekem is valamit kérni. Azt, hogy ha rendbejövünk a fizetéssel, engedjétek meg, hogy az előfizetési díjat megküldhessem, mert én meg az ingyenjegy és ingyenpéldány-rendszert nem tartom egészségesnek, sőt erkölcsösnek sem. Igaz tisztelettel és szeretettel: Nagy Miklós 118. GÁBORJÁNI SZABÓ SZABOLCS - MÓRICZ ZSIGMONDNAK [Csaholc, 1940. márc. 11.] Szatmárnémetiben születtem, s eddigi életem legnagyobb részét szatmári falvakban töltöttem. A teológia elvégzése után, 1939-ben rendeltek ki segédlelkésznek. Azóta töprengek, mit lehetne ezért a szegény népért tenni. Kedves Bátyám kérdi: Mi baj van Szatmár vármegyében? Véleményem szerint nagyon sok baj van. A múlt nyáron egy hajdúsági lelkész járt itt Szatmárban, aki egyenesen megdöbbentőnek találta a szatmári nyomorúságot, elmaradottságot. Egyik közeli faluban tüdővész pusztít, annyira, hogy más falubeli legények nem is mernek onnan feleségnek valót keresni. Étkezés, ruházkodás mind nagyon hiányos. Falumban nemegyszer megtörtént már, hogy a rossz termés miatt 10—20 holdas gazdák boltból vették a kenyeret. A csecsemőhalálozás nagy, az egykezes egyre terjed. Falumban a múlt század végén 500 500 lélekre 30-33 születés esett, ma 628 lélekre 10-12 esik. Mostohán bánik e néppel a természet. Földje rossz, agyagos. (Csak a Tisza partján, Nagyecsed, Szálka vidékén jó.) Vagy nagyon sok az eső, vagy nagyon kevés. Ritkán van tűrhetően jó termés. Gyümölcstermelést haszonra nem folytatnak. Legjobban megterem az alma, szilva, de leginkább csak maguknak termelnek. A Tisza partján jól keresnek a dióból. Háziipar fejlett, de a szervezetlenség miatt sokszor potom áron adják el szőtteseiket, vásznaikat. Nem folytatom tovább, mert bizonyára Bátyám mindezt nagyon jól tudja. De vajon mi ennek a nagy szegénységnek, elmaradottságnak az oka? Az oka az, hogy ez a nép igazán magyar. A szatmári egyházmegye az ország legreformátusabb része, ami azt jelenti, hogy legmagyarabb népe is. Reformátusság és magyarság mindig szálka volt a habsburgi uralkodók szemében. E néppel mindig mostohán bántak, s ezért mindig függetlenségi volt és kuruc. Az ellenzéki szellem mély gyökeret vert a lelkekben, s ma is szeretnek itt mindent ellenezni. Sajnálatos az is, hogy a nép és vezetők között még mindig - örvendetes kivételek vannak ugyan — nagy szakadék tátong. A nép egyformán haragszik a jegyzőre, papra, tanítóra. A jegyzőt nem merik támadni, mert az viszszaüthet. Megtámadják a papot, tanítót, mert azok nem üthetnek vissza, hivatásuknál fogva sem. A vezetőket ez elkedvetleníti, s hivatali kötelességük elvégzésén túl nem nagyon törik magukat a népért. Elfelejtik, hogy a nép olyan, mint a gyermek, a maga javát nem tudja. A vezetők nagyobb felelősségérzete már nagy dolgokat művelhetett volna. Szinte lelki ragályként terjedt el erre az a felfogás, hogy aki Szatmárba kerül papnak, tanítónak, jegyzőnek, az búcsút mondhat kultúrának, haladásnak: itt nem lehet és