Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek I. (Budapest, 1988)

rögtön hashajtót kaptam, 30 gramm ricinust, az meghajtott, de utána is nagy görcseim voltak, aztán nem tudom, milyen orvosságot kaptam, ami a bélfertőzést megszünteti. Nem szabad volt mást ennem, csak keserű teát citrommal, le is fogytam a három nap alatt. A néni nagyon kedves volt hozzám, úgy ápolt, hogy az anyám sem ápolhatott volna különben. Most már aztán szabad ennem almát, narancsot, zöldfőzeléket paszszírozva, becsinált csirkét, húslevesnek a levit, de azt is megszűrve. Drága mulatság volt a Dobóék ebédje. Belekerült nekem idáig az orvossággal együtt, és a néninek is kellett adni, mert most csak ő főzhet nekem, 68 P[-be]. Szép kis összeg. És a legdrágább ételek vannak nekem kitűzve: reszelt alma, amikor az almának kilója 6 P. Hát nem rémes? Ugyanúgy vagyok a naranccsal is. Borzasztó ez a drágaság, nem tudom, miből spórolom meg magamnak ezt a sok kiadást. Azt gondoltam, hogy nem eszem, csak naponta egyszer, talán akkor meg tudom magamnak spórolni azt, amit a betegségem alatt kiadtam. Pedig nem vettem magamnak semmit, még egy kis blúzt sem, pedig azt akartam venni, na meg kellene is. Majd veszek, ha apukám megjön. Pedig sok helyes ruhák vannak itt. Édes apukám, nem tudom, mit csináljak ezzel a Méhkassal, mert bizony amíg beteg voltam, egyik sem jött fel hozzám megnézni, hogy hogyan vagyok, pedig határozottan tudták, hogy beteg vagyok. Mi ennek az oka, az talán, hogy nem nagyon sokat törődnek velem vagy figyelmetlenség? Nem tudom, majd ha lemegyek, mivel fogják kimosni magukat, biztosan egy csomó exkuzálással. Tessék elképzelni, mit állapítottam meg az emberekkel és a Méhkassal szemben: nem üzletemberek vannak benne, mert amióta itt fekszem, azóta nekem egy aláírást sem csináltak. Szép dolog, nincs azokban semmi kereskedői hajlam, azok egy hivatalnokok, akik ki vannak rendelve oda, hogy kiszolgáljanak, és azt a könyvet ajánlják, ami a kezükbe kerül leghamarabb. Ez egy diákszövetkezet, ahol a diákok beadják a rossz könyveiket, amit másutt nem adnának el. A Móricz-könyveket nemigen ajánlják. A kirakatukat én forgattam meg, mert nem tudták még azt sem, hogy milyen sorrendben kell egy kirakatot megszervezni, összerakták apuka könyvével egy teljesen ismeretlen kis költőnek a könyvét, Finta, úgy hívják, jelentéktelen alak, most jelentjek] meg az első rossz versei, adott nekem is belőle egy könyvet. Meg itt van például a másik, Számadó Ernő, nekem ez az ember sem tetszik. Szóval aztán megmondtam nekik, hogy maguk azt nem tudják, hogy a jó írókat egy kirakatba kell tenni sorozatosan, ahogyan azok következnek, de mit törődnek ezek azzal. Ezeknek az a fontos, hogy melyik könyv után kapnak nagyobb százalékot, de nem irodalmár emberek. Nem is tudnak eladni, hol vannak ezek Dobóéktól, sohasem fognak odaérni. Ez a Tóth Samu olyan Batemay-féle, aki sokat beszél, és sokat ígér, de nem tesz semmit. Úgy csinált velem is, ígértek mindenfélét a feleségivei, és végül amikor megbetegedtem, akkor sem csináltak semmit, egyetlenegy aláírást sem csináltak, sőt még fel sem jöttek, hogy megnézzenek, hogy vagyok. Dobóné csak akkor tudta meg, hogy beteg vagyok, amikor apukám táviratozott Óvárynak, de az rögtön szaladt fel hozzám, és olyan szép rózsákat hozott nekem, hogy elbámultam. Nem tudtam elképzelni, hogy honnan tudta meg Dobóné, hogy beteg vagyok, és akkor mondta nekem, hogy apukám táviratozott Óváryékhoz, és nem volt otthon csak az Olga néni, és neki mondta, hogy mi baja Erzsikének. Dobóné meg rögtön felszaladt hozzám, és megkérdezte, hogy mi bajom. Én meg néztem rá, és azt kérdeztem tőle, hogy megmondjam igazán. Azt mondja Dobóné, csak mondd, és megmondtam neki kereken, őszintén. Nagyon csodálkozott, és bizony nagyon bántotta a dolog, azt nem tudta, hogy mit szóljon. Azt mondta, megállj, nem veszünk többet halat,