Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek I. (Budapest, 1988)

jobb, ha minél tovább él, azt apuka is tudhatja nagyon jól. De mégis Isten ne adja, meg találna halni, én itt maradnék semmi nélkül. Még olyan helyem sincsen, ahol a fejem lehajtsam. Mert azt tudja apuka, hogy nekem Leányfaluhoz semmi közöm nincsen. Engem abban a pillanatban, amikor apuka meghalna, ki tennének a gyerekkel együtt. Már előre félek a nyártól, mert tudom, hogy megint nem lesz nyugtom. Virág még mindig nem változott meg, nem is kívánom tőle, hiszen neki ilyen a természete, ő már másmilyen nem lesz. Azt nem lehet kívánni, hogy olyan helyen élje le az ember az életét, ahol nincs soha otthona, és állandóan feszélyezve érezze magát az ember. Szóval, amit itt leírok apukának, ne azt tessék következtetni, hogy én apukát el akarom hagyni. Nem, apuval akarok maradni mindig. De szeretnék egy jövőt biztosítani magamnak. Hogyha apuka mégis egyszer le találná hajtani a fejét, akkor ne kerüljek ki egyenest az utcára, hanem legyen hova mennem, ahol azt mondhatom, hogy ez az enyém. De hagyom az egészet, mert megint azt tetszik mondani, hogy már megint eltemetem. [...] Apuka, van egy embernél ötven darab oszlop, kérdezi a Jani, hogy lefoglalja-e a kerítésnek. Még valahol szerez tizet, és akkor elég lesz, de apuka nélkül nem akarjuk megcsinálni. Miklós bácsitól még nem kaptam meg a pénzt, se a rizsát, nem merek neki szólni, mert a Lívia néni mindig úgy néz rám, mintha apját-anyját megöltem volna. Nem baj, hiszen nekem nem árthat, legfeljebb csak megkímél attól, hogy beszéljek vele. Miklós bácsit nagyon szeretem, mert ő jó ember. Holnap nekifogok a hirdetéseket szerezni, és majd meglátja apuka, hogy biztosabban dolgozom, mint a Batemay. Édesapám, ha azt látnám, hogy apukának egy kicsit is hasznot hajtana ez a Kelet Népe, képes volnék éjjel-nappal dolgozni, de így semmi kedvem. Pláne a mai világban, mert most csakis előfizetőket érdemes szerezni, hirdetés nagyon nehéz, de remélem, talán lesz, nem ígérek semmit, rábízom a jövőre. Vasárnap majdnem egész nap feküdtem, így telt el a vasárnapom. Meg délután vendégem volt. Azt nem szabad megírnom, majd haza tetszik jönni, akkor meg tetszik tudni. No, nem ejtem apukát kíváncsiságba, megmondom. Dr. Mikó Ferenc, a pestvidéki törvényszéknek a fogalmazója, akivel mindennap együtt szoktam utazni haza is, meg be is. Mindig azzal a vonattal jön, amelyikkel én. És kijött, meglátogatott, az volt az a vendég. Azt mondtam, na, ha ezt apuka megtudja, hogy maga kint volt, akkor mi lesz. Azt mondta, hogy megkérem rögtön a kezét édesapjától. Én erre azt feleltem, hogy nem megyek férjhez. Nekem nem szabad, én már asszony vagyok, láthatja, mert íme, itt van a nagy fiam. Azt mondta, az nem számít. Szóval, így vicceigetett, és elmentem vele sétálni. Nem nagyon mertem a lakásban hagyni, mert attól féltem, hogy át találnak jönni a Miklós bácsiék, és akkor mit fognak szólni. Azt mondták volna, hogy másnak a lakásában fogadom a vendégeimet. Neki nem mondtam, csak szépen kihívtam azzal, hogy én szeretek sétálni. Együtt voltunk hét óráig, és akkor hazament Szentendrére gyalog. Én meg kártyáztam a Janival meg Anna nénivel, aztán lefeküdtem. Mást most nem írok, tessék magára vigyázni. Kézit csókolja kislánya Erzsike Budapest, 1942. III. hó 16.