Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek I. (Budapest, 1988)

akik még emlékeztek a korra, írjátok meg Tolnaihoz illően és méltóan annak a világnak élmény-emlékeit. Sándor József írja emlékiratait, milyen jó volna, ha semmi fáradságot nem kímélne éppen a Tolnai-probléma kitisztázására. Ő még személyesen ismerte Tolnai Lajost s összes ellenfelét Erdély horizontján, melyről találóan mondod, hogy szük volt a hegyek közt. Leveleidet gondosan összegyűjtöm, ezek valamikor gazdag forrása lesznek a magyar sors útjának. Most fáradt vagyok, beteg vagyok, ma jöttem ki a kórházból, s az orvosok háromhónapi pihenést követelnek (mintha az író egy napot is pihenhetne, mikor állandóan magával hordja a teljes irodát, sőt az egész üzemet és a magyar sorsot!). Leveledből csak egy mondatot még: „Szerintem nincs paraszt és úr, csak tanult és tanulatlan ember van." így tanítom én is. De amiket ehhez az axiómához fűzöl, sajnos, légköri zavarok miatt az antenna most nem adhatja le. Annyi levél van itt az asztalon, aminek nyomdafestéket kellene látnia, hogy „a kövek is kiáltanak". Többet mondanak, mint amit én hozzáfűzhetek. Remélem, lesz még több papír is, meg több életkedv bennem. Különben vannak dolgok - hogy mondta az ecceri színigazgató? —, amiket csak jól szabad megírni, sőt egyáltalán nem is lehet megírni: és mégis meg kell írni? 591. MÓRICZ ZSIGMOND - KARDOSNÉ MAGOSS OLGÁNAK [Budapest, 1942. jan. 1.] Debrecenbe nem is merek írni. Tiszta szívből kívánok boldog új évet.Mielőtt beszélnék, küldök egy könyvet,a Szabó Lőrinc örök barátainkat,ebből vettem ki ma a Horatiusfordításokat. Ugye gyönyörűek? Horatius egy századig magyar költőnek számított, Zrínyitől Virág Benedekig — most magyar költő lett. Berzsenyitől szépen megtanult magyarul és hangot és ízességet és életet. Szeretném magam olvasni fel. Babitsnak is az volt a hite, hogy csak ő tudja a verset olvasni, s hogy az egész Vihart egyedül tudná csak igazán eljátszani..., én is mindig készültem, hogy én olvasom fel Adyt. De aztán hallottam őt, s úgy soha senki világvégéig nem tudja az Ady-verset közölni, ahogy Ady olvasta. Nagyon megdöbbentett. Úgy olvasta, olyan értelemmel, mint a prózát. És mégis költő volt. Karácsony Sándor épp a napokban mondta, hogy jelen volt azon a debreceni kirándulásunkon, ahol Ady az Óh ágyamat, én a Márkust olvastam. Ady feledhetetlen nekem. Ahogy ott állott kissé imbolyogva, udvariasan előre hajolva a dobogón, vadosan, szemébe hulló hajjal, mámoros, égő szemekkel és rekedtes hangján közölte a sorokat. Az ismétlődő szavakban olyan fokozás volt, hogy a lélegzet elállott. Nyilván belőle áradt a szuggesztivitás. Nekem is nagy sikerem volt: nagyon nevettek. Én is. Majdnem úgy jártam, mint tíz évvel ezelőtt, mikor az Akadémiai önképzőkörben 1899 karácsony előtt felolvastam egy novellámat. Elkezdtek nevetni, s a nevetés rám is úgy rámjött, hogy abba kellett hagyni a felolvasást; lerohantam a dobogóról, és szegény Sipos Béla elnök olvasta aztán el oly rendíthetetlen komolysággal, hogy minden nevetés megfagyott a hallgatók arcán. Ez volt első előadói sikerem. Ennek a következménye volt, hogy Mocsáry Miklós karácsonyra már egy egész oldalt írt rólam a Deb-