Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek I. (Budapest, 1988)

erejüket felhasználni, hogy népük hóna alá nyúljanak. Pompás tömörséggel összefoglalod, hogy milyennek kell lennie a jövő orvosának, én meg kicsit bőbeszédűen (sok lírával) elmondom Néked az én sajátos népegészségügyi tapasztalataimról és felfogásomról, hogy milyen a ma tisztiorvosa itt, a valamikori Nagykunságon. (Azért mondok valamikorit, mert szervezetét mesterségesen megszüntették, eredeti vonásait letörölték, asszimilálták, noha az utóbbihoz nemigen adták meg a lehetőséget.) Olyan egészségügyi utazó, szociálhigiénikus (ne haragudj a szóért) vigécféle vagyok, aki szakadatlanul „pendlizek", keringek Karcag és Kisújszállás között. Tehát olyasféle volnék, mint a hormon, a vérmirigyek vegyi hírnöke, amely híreken kívül indítékokat szeretne vinni mindkét szervezetbe. A hormonok összessége, egymást kiegészítő, majd ellensúlyozó befolyása határozza meg a szervezet növekedését, egyes szervek elsorvasztását, a vérmérsékletet, sőt sok tekintetben a testi és lelki életet, összepászítja az egyes szervek működését a legfőbb parancskiadó központon, az idegrendszeren kívül, de avval is együttdolgozva, ezek a hormonok volnának hivatva, hogy egybehangolják az összesség — a közösség — életét. Sokkal jobban ismered az egyetemes magyarság és az itteni magyarság életét, kedves Zsiga Bátyám, hogysem sok reménységet fűzhetnél egy ilyen parányi kis hormon szervezet-átformáló erőlködéséhez. Magam is teméntelen sokat csalatkoztam erőmben, az emberekben, a közületben, különösen a „jóindulatúak" támogatásában, de azért változatlan becsvággyal keringek tovább. Legtöbbet dolgoztam a trágyatelepek (hihetetlen fontos egészségügyi és mezőgazdasági probléma), a néptáplálkozás, a lakás, a népapadás kérdésén. Utóbbira nagyon jó iskola volt a visszacsatolt délbaranyai Alvidéken való majdnem öthónapi tartózkodásom. Mert ami ott már teljes virágjában, sőt szüretjében észlelhető, az egyke, itt kivirágzás előtt áll. (De most csak maradjunk a trágyatelepek és tipratók világa mellett.) Kétségtelen, hogy halálos bűnt követtek el a 80 egynéhány év előtti vezetők akkor, mikor itt, a Nagykunságon mesterségesen megszüntették a nomád kultúrát, az állattartást, és nem tanították meg a népet a földmivelésre. Az állattartó apától a fiú sohasem tanulta meg, hogy kell a földet táplálni, miért és hogyan kell annak visszaadni a növényfelépítő anyagokat, mert maga az apa se tudta (az a jó tilalmasi föld, ahol addig a maguk számára gabonát termeltek, nemigen szorult még akkor trágyázásra, pihentették is, ugarművelés volt ott). Az újonnan felszántott legelőföldek, a karcagi és kisújszállási határnak több mint 2/3-a, eleinte ontotta a búzát, mert pihent föld volt, jószág járta és trágyázta, de még telistele volt korhadó növényi gyökerekkel, a kotus földet igazán nem kellett trágyázni. Más tüzelőanyag hiányában bízvást fel lehetett tüzelni a leveles ganét. De kb. három évtized óta már teljesen kiéltek e földek. Humusz sincsen rajtuk, szikesek. Dyen körülmények között nevetséges azon vitatkozni, mint a Kisújszállás és Vidéke éppen most teszi, hogy a réti földeken mélyen kell-e szántani vagy se, mert a termőtalaj kétujjnyi, humusz sincs is már helyenként az altalajon. Persze, hogy elméleti bölcselkedés itt őszi mélyszántást hirdetni. De ugyanilyen botorság a belterjes gazdálkodás propagálása is, szikjavítás, tejgazdaságok létesítése, zöldségtermesztés, gyümölcsös kertek, alföldi egyetemes kertkultúrák elképzelése stb., míg meg nem adják azok megvalósítására a lehetőséget. Magam is ezüstkalászos gazda vagyok, most is hospitálok a téli mezőgazdasági tanfolyamon, de hiába minden, mert a föld nem terem, még a trágyát se tudják kihordani az udvarból, a tanyán termelt és rosszul gon-