Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek I. (Budapest, 1988)

[Budapest, 1941. nov. 15.] Kedves Gyulám, a Magyar Csillag utolsó számában átszóltál hozzám, mint szomszéd bolygóról, mondván: ,,jobb levegő jöttét érzem". Én is. A Magyar Csillag jobb — nevétől eltekintve —, mint a Nyugat az utóbbi időben. Hogy mi volt a Nyugat? A Magyar Csillag, azt hiszem, programot jelent, a Nyugat viszont tehetségek kirakóvására volt. Már a múlt számban mondtam, mi volt nekem a Nyugat, most még hozzáteszem, hogy éppen azért, mert nem volt társasági programja, nekem nagyon jó volt, mert regényeimet sehol meg nem írhattam volna abban az időben. A Nyugat harminc évvel ezelőtt egy furcsa szabadságot jelentett: a fájó magyar ügyekben szólásszabadságot. Ezt a többi lap és folyóirat nem engedte meg. Nem is engedhette; soha politikai nyomtatvány mást nem tehet, mint a betű hatalmát fel akarja használni az elmék irányítására a mindenkori kormányzat akarata érdekében. A Nyugatnak nem volt központi célja. Soha nekem írásomba senki bele nem szólt. És a máséba sem, csak egy irányban: művészivé emelni az írást, tekintet nélkül a tartalomra. (Kivéve persze, hogy zsidó ügyekben a legszigorúbb cenzúra volt. Se jót, se rosszat.) Azért ma én is jobb levegő jöttét érzem. Csak arra gondolj, hogy ma a kormányzat legfőbb feladata: küzdelem a szegénység ellen! Szociális küzdelem a szegénység létezése ellen. (Mert eddig rendőri küzdelem volt s folyt a mérhetetlen nagyságú szegénység rendbetartásáért. És az én nagy elégtételem, hogy már én tíz év óta írom, hogy a magyar közigazgatásnak minden egyes tagja, az ifjabb s egyre fiatalabb generációk valósággal szívvel-lélekkel velünk tartanak. Négyszemközt mindig is velünk tartottak. Csak éppen kénytelenek voltak végrehajtani a választási elnökök parancsát.) De most micsoda öröm, hogy abban a pillanatban, mikor a kormányzati elv megváltozott, az egész ország tele van szakképzett vezetőkkel; minden főjegyző jobban tudja, mit kell ebben az irányban csinálni, mint a szomszéd község főjegyzője s viszont. Hát még a polgármesterek! Hát még az alispánok! Ha így halad, ez még a sajtóra is átragad. Mert tévedés azt hinni, hogy a sajtó vezeti a kort: ellenkezőleg, a kor diktál a sajtónak. De van olyan vezércikkíró, aki ne írná örömmel azt, ami a szívében van? Azt mondta nekem egy nagy lap vezércikkírója, hogy harminc év óta nem írta azt, amit szeretett volna. Ha így halad: csak azt írhatja. Szóval, ha még egyszer fiatalnak szülétek és kezdőnek, el fogom érni, hogy A fáklyát, a Sáraranyt megírhatom a kormány napilapjában is. Hát nem nagy érzés, hogy az Árvácska megjelenhetett? Kedves Gyulám, nyilatkoztál, hogy nem fogsz magadról cikkeket íratni a saját lapodban. Nem fogom elfelejteni, mert ez nekem rokonszenves: én soha nem engedtem, hogy rólam az én lapomban írjanak kritikát. Nem vicc, hogy az emberről a saját asztalánál jót mondjanak. Van elég terített fehér abrosz, lepedőújság: ott tessék elmondani, ha akar valamit mondani valaki... És most az Árvácskát magam említem. Igen, mert az Árvácska csak azért regény, mert a pacsirta se tud másképpen vezércikket mondani: csak énekszóban.