Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek I. (Budapest, 1988)
oldalasakat szeretsz írni, s én azt szeretném, ha ezeket 16 sorokban írnád meg. Hármatnégyet. Témák ezek, amiket majd máskor bőven kifejtesz. Én azt hiszem, evvel nagyon jó szolgálatot tennél a köznek, amely igen szívesen fogadja az ilyet. Pl. ahogy a Magyar Útban, Jelenkorban ilyen glosszákat csinálnak. Csak persze jobbakat. Pénz nincs, de azért valamivel csak sikerül a napi kőtséget elütni. Önköltségi árban vagy hogy. Hogy telik a nyár? Van-e benne örömed? No, isten áldjon, kedves feleségedet is melegen üdvözlöm, s maradok Leányfalu, 1940. július 15. Igaz, ezután én nemigen járok be szerkesztőségbe, mert rettentő sok időt vett el tőlem, s dolgozni nem volt időm. Ezért a postát is ide kérem Lány faluba. M. Zs. [Címzés:] Veres Péter író úrnak Balmazújváros Hajdú m. 223. KISS TAMÁS - MÓRICZ ZSIGMONDNAK [Váncsod, 1940. júl. 15.] Váncsod, 1940. július 15. Kedves Szerkesztő Uram, mikor a Forr a bor megjelent, egypár novellát küldtem önnek mint kisújszállási hatodikos gimnazista. Ezt portósan kaptam vissza. Az eltelt tíz esztendő óta elmúlt megaláztatásom, felengedett a szégyen, most jólesik írnom ezt a pár sort Bihar megye véghelyéről, ahová rendeltettem. Munkámról, dolgaimról nem nagyon szeretek beszélni, ha mégis szólanék, sok aggodalommal kellene, és restelkednem Ön előtt, a legderűsebb, legbízóbb magyar Szellem előtt. Tudom, még nekem hátravan sok tusakodásom, a szívem mélyén élő hit bizonyosságáért, s ezt mindenkinek magának kell végigcsinálnia. Mégis jólesnék néhány jó szó ezekre a versekre, amiket utóbb írtam. Úgy érzem, hogy ezekben van valami. Vajon jó-e az, szép-e az, Szerkesztő Uram? A Kelet Népének Válasz-kora óta barátja, munkatársa voltam. Nem szeretnék elmaradni a jövőben sem. Ha áldozni tudok, anyagiakban is meg fogom hozni magamért. Sajnos, abban a helyzetben sem vagyok, amiben G. Szabó Szabolcs barátom. Bihar legszegényebb vidékén vagyok, tiszta református faluban, ahol a legszebb magyar neveket s a legnyomorultabb sorsokat őrzik a matrikulák. Azért valami biztos sorsközösségi öröm él bennem az arcpirító szégyenérzéssel együtt, hogy ily embertelen nehéz falusi magyarnak lenni. Az alföldi bukolika szinte képtelennek látszik előttem. Ha találkozom segédlelkész barátaimmal, látnom kell, hogy az ő sáfárkodásaik mögött is valami