Kerényi Ferenc: Madách Imre: „…írtam egy költeményt…” (Kézirattár, Budapest, 1983)

EGY NEHÉZ ÉVTIZED MADÁCH IMRE ÉLETÉBŐL (1849-1859) - „Halvány rezegéssel ég a mécs szobámban..."

tovább: „Nem az a költő, ki rímeket csinál, de kinek eszme köre felül van a köznapin." (1856. augusztus II.) A köznapin felülemelkedő eszmekor kísérleteiből a legértékesebb az 1850-cs évek gondolati lírája, amelyről joggal írta legutóbbi sajtó alá rendezője, Németh G. Béla: „Sötét színkezelésű líra ez. [...] Alapszínét mégsem az elfogadott pesszimizmustól kapja, hanem attól a félelemtől, hogy a pesszimizmusnak igaza lehet." Madách törekvését, hogy felülemelkedjen a köznapin, sajátos verstechnika támogatta, amelyet ,,a meghaladó strófák jelenségének" nevezhetünk. Ennek lényege, hogy a költemény témájához és képi világához viszonyítva, rendszerint a befejező egy vagy két versszakban, új, egyetemesebb gondolat jelenik meg, némileg szervetlenül, de mindig frappáns, összefogott megfogalmazásban a bizony túlrészletezett és egyenetlen színvonalú előzmények után. Az ilyen versek közül nem egyben már a Tragédia gondolatvilágának elemeit ismerhetjük fel. Az első halott-bán Káin és Ábel bibliai legendájának végére kerül egy, egyébként a verstől csillaggal cl is választott záróstrófa a vizsgálódó, kétkedő férfi és az érző, édent idéző nő ellentétes, egymást kiegészítő hivatásáról. Ugyanez a végkicsengése a Visszapillatitás-nak, amely a gyermekkor és a gyermekkori társnő emlékét idézi meg. A Zsibvásáron a kótyavetyérc bocsátott tárgyak szemléjével olyan következtetést sugall, amellyel majd a Tragédiá-ban találkozunk: Más világ lép jel, ha mi leléptünk, Ami nekünk szent volt, gúny tárgya. . . A versek egyébként háromféleképpen előlegezik a drámai költemény gondolatvilágát. Már a fiatalkortól, az egész életút során halmozódtak fel olyan ötletek és megfogalmazások, amelyek a Tragédiá-ban alárendelt mellékmotívumok vagy éppen színhelyutasítások lesznek. Az Eletbölcseség-bcn megjelenik a VII. szín mementója, az egykor viruló, majd csontvázzá váló női test; az O- és újkor-hun a „vérző feszület"; Az angyal útja című legendában a szétporló piramisok és az Isten dicsőségére egymást öldöklő seregek képe stb. A példák tetszés szerint folytathatók,