Csaplár Ferenc: Kassák Lajos Bartók-verse (Kézirattár, Budapest, 1980)

Bartók és Kassák kapcsolata A TETT és a MA időszakában

Bartók és Kassák kapcsolata A TETT és a MA időszakában Versét Kassák később úgy emlegette, mint amelyben „hódolattal" összefoglalta mindazt, amit Bartókról személyes találkozásaik alkalmával megtudott, s amit Bartók zenéjéből fölfogott. 1913-ban hallott először Bartók-műveket. Élményét 1931-ben, az Egy ember élete Kifejlődés című részében a következőképp örökítette meg : „így egyedül néha rákényszerülök arra, hogy társaságba menjek, s így történt meg, hogy az egyik fiatal íróval egy családhoz látogattunk el, ahol jó vacsorát kaptunk, s utána zenét hallgattunk. Zongoráztak. Olyan kedvetlenül foglaltam helyet a társaságban, mint akit elítéltek, és most kezdi meg büntetésének a leülését. A zongora nem az én fülemnek való hangszer. Igaz, hogy eddig leginkább csak itt-ott, a nyitva felejtett ablakokon áthallottam a hangját. A cigányzene egészen más. Abban vér és szív van. A zongora kalimpál anélkül, hogy valami különösebb érzéseket tudna kiváltani belőlem. És visszaemlékszem rá, mikor Uitzcal Wagner-muzsikáról vitatkoztunk, azt mondta, hogy botfülű vagyok, nincs érzékem a zenéhez. Akkor Bachhal, Beethovennel védekeztem, de azért lehet, ho gy igaza van Uitznak. Fiatal lány ült a zongoránál, s mi félkörben helyezkedtünk el a szobában. Játszani kezd, a magamra vett unalomból fölfigyelek. Milyen különös zene ez, úgy érzem, hogy egyenesen hozzám szól, fölébredek tőle, és élvezem a dinamikus ritmusát. Mikor a játéknak vége van, a többiek tapsolnak, és nem szégyellt elragadtatással én is tapsolni kezdek. Rövid kis dolgok voltak ezek a zenedarabok, ismeretlen dolgok, és mégis, mintha távoli, ismerős motívumok csendültek volna meg bennük. A lány új kottát tesz maga elé, és bemondja a címét. - Bartók: Allegro barbaro. Most már tudom, az előbbiek Bartók-népdalok voltak. A lány keményen üti a zongorát, kopog a ritmus, a fekete-fehér billentyűk mintha táncolnának a játékos ujjak alatt. Jó érzéssel állapítom meg magamban, hogy nem vagyok egészen botfülű. Ha képtelen lennék arra, hogy a zenét fölfogjam, akkor most nem áradna bennem a vér ilyen lüktetőén. A tes-