Tverdota György: József Attila. Költőnk és kora (Kézirattár, Budapest, 1980)

Vas István: GIUSTO-RUBATO

az alvadó lanka, a síró és lekonyuló gyep a lemondás végső sóhaját készítik elő, az ötödik sortól kezdve, és éppen ezzel a félelmetesen durva képpel : Lágyan ülnek ki a boldog halmokon a hullafoltok - a meglazult trocheusok (és hadd ismételjem: újra és most igazán a ,,kitőlazúrszcnvcdelmes" dallamára) tiszta, teljes énekké tárulnak szét, amelyből fölszabadultan csap föl, h betűs allitcrációval a hátborzongató halleluja, az enyészet, a megsemmisülés himnusza - és ha ezt a dallamból nem akarjuk tudomásul venni, a rímbe, méghozzá enjambementba (soráthajlásba) feszített boldog szó tudatosítja bennünk a témát. Marad még egy kérdés. Miért „Költőnk és Kora" a címe? Kézenfekvő volna a válasz: azzal kezdte a verset, hogy hetykén kimondta a címét, nyilván, mert amiak megfelelően akarta folytatni; aztán a vers önhatalmúan másfelé kanyarodott, de addigra a címe már szervesen beleépült. Ezt a magyarázatot azonban megcáfolná Németh Andor beszámolója, melyből kiviláglik, hogy a vers a vége felől készült, pontosabban előbb volt meg, legalábbis körvonalában és témájában, a vége, mint az eleje. Akkor hát a cím talán magába foglalja, visszamenőleg, József Attila egész, forró kapcsolatát korával, amelynek csak végső folyamata a korától való elszakadás? Vagy ellenkezőleg - tenném hozzá félénken -, József Attila nagyon is tudta, mi mindent végzett el koráért és kora helyett, a lázadásban, a szándékban, a harcban, a nehéz dolgok merészen pontos kimondásában, és úgy lehet, azzal is tisztában volt, hogy utoljára vállalnia kell, áldozatként, helyettünk is, a tudatos megsemmisülést, a végső szembenézést a Semmivel? Mindezek, persze, a föltételezésnél is halványabb sejtések csupán. De az, hogy a címet idézőjelbe tette (hiszen említettem már, nagyon tudatosan és logikusan alkalmazta az írásjeleket), mindenesetre arra vall, hogy a címét sem lehet közvetlenül értelmezni, csak paradox és talán egy kissé ironikus módon is - mint ahogy az egész versen végigvonul bizonyos, halálosan komoly irónia. A „Költőnk és Kora" a nagy magyar filozófiai versek közül való. De nemcsak hogy nem lehet semmiféle filozófiai irányhoz, iskolához sorolni; magát a filozófiáját nem is lehetne semmiképpen sem elmondani, összefoglalni. A filozófiája is ésszerűségeken át, ésszerűségekre épülő rejtély. Aminthogy az egész „Költőnk és Kora" szépségének elengedhetetlen tartozéka a rejtélycsség - a talány.