Tverdota György: József Attila. Költőnk és kora (Kézirattár, Budapest, 1980)
Vas István: GIUSTO-RUBATO
„Költőnk és Kora" Ej I iniiodilc tora K betűkkel «61 kemíoy, cimc: „Költőnk és Kon Ugy uJlor.fi i itmmi h. mmlha valaminek lenne a pora (övödnek nekivág; aJvigy lúg i lomb, a ahogy vonltanak éjjel naprendsaer meg a borion idlag.atokkal halad imdeniég a semmiségbe 1 . JOD barárom. )o|| és neu saél E világbar dolgozol > benned dolgoaik a résavét hogy íollobogva lángokkal egymisnak r csak kerülnek egymásr óva A romegvnruasr , . Umpímba ai é|nek pilléje repdes. gy.sa vergődik a falon Félnek A ,,Költőnk és Kora" a Szép Szó 1937. októberi számában Emlékszem még a pillanatra, mikor a Szép Szóban rálapoztam. Annál is inkább, mert ez volt József Attila első verse, amelynek olvastán azt gondoltam: „Talán mégis ő a legnagyobb." Mármint az újabbak közt. Mert azt, persze, nem gondoltuk, hogy ezek az újabbak, a „második nemzedék", ahogy nevezték őket (pontosabban a Nyugat második nemzedékének, ha József Attila nem tartozott is a Nyugat költői közé), valaha egy sorban állhatnak az első vonulattal, a dicsőséges gárdával; az meg senkinek sem jutott eszébe, azt hiszem, azoknak sem, akik mindent elölről akartak kezdeni, hogy a mi századunkban is születhetnek akkora költők, mint a régi nagyok voltak. Igen, a „Költőnk és Kora" már első olvasásra nyilvánvalóan igazi nagy vers volt. Pedig ennek a felismerésnek le kellett küzdenie azt az ellenérzést, amit a vers fölött olvasható ajánlás némelyikünkből kiváltott. Nem mintha nekem személy szerint bármi kifogásom lett volna Hatvány Bertalan ellen, akit nem ismertem, csak annyit tudtam róla, hogy mióta Hatvány Lajos második száműzetésébe vonult, övé a Szép Szó, és ő gondoskodik arról az összegről, amelyet maga József Attila néhány hónappal azelőtt még így áhított meg: „Harminckét évem elszelelt / s még havi kétszáz sose telt", de amelyet egy akkori sláger pontosabb értékeléssel határozott meg: „Havi kétszáz pengő fixszel / Az ember könnyen viccel". Tverdota Györgynek a vers keletkezési körülményeiről beszámoló nyomozati jelentése tapintatosan, dc pontosan tisztázza az ajánlás bonyolult és visszás hátterét: „egy visszatéríthetctlen pénzösszeg esetében ... a köszönet és a megalázkodás között nehéz meghúzni a határt" - mondja ki a lényeget. A megalázottság érzése kihatott némileg az egykorú olvasóra is, különösen, ha maga is keltő volt. Éppen ezért, a kéziratot szemügyre véve, még most, negyvenkét év múlva is valamelyes elégtételt ad, hogy az ajánlás idegen kéztől származik: Ignotus Pálétól, aki, Németh Andor találó szavával, az „összekötő tiszt" szerepét töltötte be a költő és a mecénás között. Nagy vers volt - első olvasásra. Persze, nem az első beleolvasásra. Mert az első négy sornál az embernek okvetlenül eszébe kellett hogy jusson: de hiszen ez megint a régi Attila: „Batu kán pesti rokona", a hetyke, a kihívó, játékosan a világ arcába vágó, aki tíz évvel ezelőtt így kiáltotta el magát: hej, burzsoá! hej, proletár! én, József Attila, itt vagyok !
