Tverdota György: József Attila. Költőnk és kora (Kézirattár, Budapest, 1980)

Tverdota György: »MINDENSÉG A SEMMISÉGBE ...« (Kísérlet a „Költőnk és Kora" elemzésére) - „Attila, miért nem írsz már egy verset?"

lyet oly drámai erővel ír le, meglehetősen gyakori : a beteg elől környezete jótékonyan titkolni próbálja, amit az sejt, arányaiban fel is nagyít, de ekkor valaki - rossz taktikával - feltárja előtte az igazságot. Megnyugvás helyett mély megrázkódtatást kelt, hisz a beteg egyensúlya kisebb okokból, sőt, sokszor még képzelt okokból is felbillen. Alkotni, tudva, hogy őrültnek tartják, és rettegve a megőrüléstől. .. van-e ennél végletesebb alkotáslélektani helyzet?! Egy könyörtelenül előrehaladó széthullást folyamat egyfelől, amellyel szemben az idegorvosok, pszichológusok tehetetlenek, és amely ráadásul tudatosul is a betegben, és bámulatos szellemi-művészi koncentráció másfelől. .. létezhetnek-e egy személyiségben ennél ellentétesebb tendenciák? Természetes, hogy a filológus kutatni kezd a mű megírásának lélektani motívumai után. Mindenekelőtt azt kell számításba vennünk, hogy a költő figyelmét szinte kizárólag a múlt kötötte le: egyik ápolónője, Horváth Vincéné Vígh Erzsébet, aki éppen ezekben a napokban állandóan a közelében volt, így emlékezik rá: ,,.. .mindig lesütött szemmel és lehajtott fejjel beszélt. Úgy, hogy ő nem nézett rá senkire, ő soha nem nézett rám, hanem csak lefele tartotta a fejét, és búsan, szomorúan, elgondolkozva, és így beszélte, mintha magának beszélt volna, így beszélte el az életét." (Kritika, 1974/8. 8. 1.) A magába zárkózott költő szemében a jelen lényegtelenné, a jövő érdektelenné vált. Hasztalan figyelmeztette a fentebb idézett cikk tanúsága szerint Németh Andor, hogy „felesleges felbolygatni, ami be van temetve", és hasztalan kérlelte: „gyere vissza közénk". Éppily hiábavaló volt az ápolónő mindennapos munkája is: „Tulajdonképpen ez volt a teendőm, állandóan vele foglalkozni, foglalkoztatni, hogy a régi múltakat mind vesse ki a fejéből - emlékezik ápolónője. - De sajnos nem sikerült. Ismételgette, amit már elmondott nekem egy héttel előtte, a másik, következő héten újból elismételte, és mondtam neki: »Mar ezt elmondta, Attila, már erről mindent tudok.« Azt mondja: »De a múlt kísér, és könnyebb, higgye el, könnyebb a lelkemnek, ha talán újból elbeszélem és elmesélem azokat a dolgokat, amik velem megtörtentek.«" (Kritika, 1974/8. 10. 1.) Elfordulása a jelentől egyben azt jelentette, hogy elveszítette érdeklődését az írás és a szerkesztői munka iránt. „Már őt az irodalom abszolút nem érdekelte. Úgy, hogy alkotni nem alkotott, tollat a kezébe nem akart venni" - mondja ápolónője, aki az első időszakban volt Dr. Bak Róbert, a költő orvos barátja Horváth Vincéné Vígh Erzsébet, József Attila ápolónője a Siesta szanatóriumban