Nagy Péter: Móricz Zsigmond: O mors, bonum est judicium tuum (Kézirattár, Budapest, 1979)

MÓRICZ ZSIGMOND / O MORS, BONUM EST JUDICIUM TUUM (A hasonmásban mellékelt kézirat szövege)

lom mélyén nyersen trombitálnak orrukkal és még egy koporsót várnak, spórolva a szertartás igéivel. - Senki sem sir. - Utcai ruha. - Biciklikerckü furgon. - Itt nem gyászolnak a halott után? Suttogott édes kis gyermeki csodáló hangon kétfelől fülembe az élet. Gyors papi elintézés, franciskánus rekedt unalom. - Kisérjük cl a sirig. Mily szép. Csodálatos átriumon, remek oszlopsor alatt, át a temető bő előkertjén át, ahol épitészet könyörtelen szépségű ölelése fogad. És a megnyílt temető, a hasonlíthatatlan szépségű fekete piniák alatt, a télből még itt maradt zord örökzöld mély boruja tövén a sárgán fakadó, a tarkán, gazdagon, néma hahotával hancúrozó ifjú füvek s tavasz-virágok tomboló öröme. - Milyen szép, be szép. - Szép hogy itt mindenütt fű és fa van. - Milyen szép ez a sok virág. - Már hogy virít a nyári viola. Nagy arányú táblák, együtt művészi különös park részletek. Itt egyenlő, apró hófehér márvány keresztek szétömlő hulláma; ott magasra szökkent, réti kórok különös lombú sirbokrai. S elérjük a táblát, hol elültetik a két magot. Mily különös, kegyclcttelen magvetés. Husz öles hosszú árok, rideg, durván ásott gödör, szorosan egymás mellé eresztik az idegen két koporsót, s a rárakott koszorúkra dobálják a darabos földet, mely tömve van a pár évtizeddel előbb odatemetettek koporsó törmelékével. . . A gyászkocsi megürül s fölirása kivillan. O mors, bonum est judicium tuum. Mély megrendülés fog cl. Kietlen mondat. Kegyetlen gondolat. Aki meghalt: elvesztette a csatát. Élet szálakba kapaszkodva nézek körül; odaát kőfaragók vidáman dolgoznak. A kőlépcsőkön kedves öregek a napon sütkérezve beszélnek a politikáról. Gyönyörű apácák sétálnak feketén lebbenve a fák alatt. Madarak ficserékclnck a lombokon. Virágok rikoltják a hangos életörömét. És a tenger lagunáin a rengeteg város zúg az élőkkel. És a holtaknak csak ez az egy sziget. . . Két kis lányom forró ijedten karolom magamhoz: óh jaj, hol van az, hol van az, aki most, most imádkozzon én érettem.