Nagy Péter: Móricz Zsigmond: O mors, bonum est judicium tuum (Kézirattár, Budapest, 1979)

MÓRICZ ZSIGMOND OLASZORSZÁGBAN 1925, 1926 - Móricz Gyöngyi / Elutazunk Olaszországba!

meg semmit. Két dolog maradt meg bennem : először is az a benyomásom, hogy a várost végig lehetne járni esőben anélkül, hogy megázna az ember. Az egész város mintha végig csupa árkádos házakból állna. (Lehet, hogy ez az ötlet is aputól származik.) A másik emlékein a piac. Kimentünk a piacra - nyilván véletlenül bukkantunk rá. Már addig is megfigyeltem, hogy az olasz nyelv, amelyről úgy tudtam, hogy a világ legdallamosabb nyelve, maguknak az olaszoknak az ajkán nem is olyan dallamos. Lármásan hadartak alkudozás közben az olasz asszonyok, de közben-közben felhangzott egy-egy dallamos felkiáltás: Settantauno! Sessantauno! Apu megfejtette: egyik kofa hetvenegy soldóért kínálta az articsókát, a másik hatvanegyért. Articsókát is akkor láttunk először. Olyan, mint a kövirózsa. És az egész piac színes, lármás, nyüzsgő, apu itthon is mindig szerette a piacot, persze, ott találta meg kendőzés nélkül a modelljeit. Itt is a bolognai piacon láttunk és hallottunk végre olaszokat egymás között. Itt ettünk a kis trattoriában igazi olasz makarónit is piros lében ; én azt hittem, hogy paradicsomlé, azt meg itthon ki nem állhattam, tehát ,,scnza pomodoro" kertem - és egy nagyon kellemes, ízletes mártástól fosztottam meg magamat. Itt láttam először, hogy eszik az olaszok a teljes hosszában meghagyott makarónit: feltekerik a villájukra, aztán visszatekerve beléeresztik a szájukba. Bologna Velence után olyan otthonias város volt; az olaszok úgy viselkedtek, mint aki otthon van. Velence ehhez képest kirakat, idegenek gyönyörűségérc. Firenze. Megint egészen más világ. Rám meglehetősen nyomasztó hatást tett. Túlságosan súlyosnak éreztem, túlságosan ünnepélyesnek. Ez bizonyára az apu hibája: ő itt sem tagadhatta meg magát, őt ott is, mint mindenütt, az emberek érdekelték. A gyönyörű és félelmetes reneszánsz korról mesélt. A Medicickről, Savonaroláról, Machiavelliről, a művészek versengéséről. Mindent túlságosan nagynak éreztem, a Palazzo Vecchiót, a Dóm kupoláját, a csodálatos Pitti-palota múzeumát, amelynek a negyedrésze gyönyörű lett volna, de az egész együtt túl sok. A szépségből sem tud az ember egyszerre akármennyit elviselni. Michelangelo. A kis ember, aki olyan óriási művész volt. Először a Dávidot kerestük meg, kettőt is találtunk belőle. Apu elmondta, hogy Michelangelo úgy vette meg a követ, hogy valaki már elkezdte faragni, így ő kénytelen volt a szobrot a köré a lyuk köré komponálni. Meg hogy törött orrú kis ember volt, örökös harcban a megrendelőivel és a konkurrcnciával. A megélhetésért, az elismerésért. Azt hiszem, nem voltunk sokáig szállodában, apu találkozott Vedres